Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
137 — Jelentkezett Volksdeutsch-nak és beállt a nácikhoz. — Hova? — kérdeztem hitetlenkedve. — Igen. De előbb még megkérdezte tőlem, miért nem vagyok munkaszolgálatos ... — Mi? — Igen. Az Andrássy út sarkán botlottunk egymásba: akkor már Pesten dekkoltam. Ez néhány nappal azelőtt történt, mielőtt lebuktam volna. Nem lehetetlen, hogy ő buktatott le — mondta Fibich a fejét ingatva. — Mellesleg nagyon kedves, baráti hangon folyt le a beszélgetésünk. „Szervusz, Fibich, de régen nem láttalak! ...” Kezet ráztunk, majdhogy meg nem ölelgetett... — Hát akkor? — Hát akkor... a következő kérdése, mint mondám, az volt, hogy miért nem vagyok munkaszolgálatos. „A zsidóknak is ki kell venniük a részüket a bolsevizmus ellen folytatott, hősi harcunkból, kedves Fibich... Az izraelitáknak is eleget kell tenniük a honvédelmi kötelezettségüknek, kedves Fibich...” Mosolyogni lett volna kedvem, mert ez a hülye szólam tökéletesen Gróberra vallott. De mégsem mosolyogtam, mert mindig bizonyos gyanakvó viszolygás fogott el, valahányszor a Gróber-féle alakok a kötelesség szót emlegették, a maguk magasztos és áldozatos értelmezésében. Ha mindenki megtenné a kötelességét, pillanatok alatt szebb lenne a világ. Lám, Hitler tábornokai mind egy szálig megtették a kötelességüket. „Csak a kötelességemet teljesítettem!”, vallották a háború után valamennyien, a világ valamennyi katonai bírósága és törvényszéke előtt, s a világ, amennyire én láttam, egy szemernyivel sem lett sem szebb, sem jobb a lábuk nyomán. Ezért nem mosolyogtam, mindössze ennyit mondtam: — Mintha hallanám ... Tökéletesen utánzód, kedves Fibich ... De Fibich nem méltányolta a humorérzékemet. — Azt hiszem, még azt is hozzáfűzte: „Különösen a zsidóknak. Elsősorban a zsidóknak, kedves Fibich ...” De erre nem esküszöm: pucoltam onnan, ahogyan csak bírtam. Féltem, hogy a végén még lebuktat. De nem lehetetlen, hogy valóban ő buktatott le. A címemet természetesen nem közöltem vele. De lehet, hogy követett. Vagy figyeltetett. Kedves Fibich ... — Kedves Gróber — jegyeztem meg kötekedve. — Iszunk egyet az egészségére? UTAZÁSOK NYUGATRA Gróber további sorsáról nem tudtam meg semmit. Viszont a rákövetkező évben kikerültem Franciaországba. Ismét hivatalosan, de ezúttal egy parlamenti küldöttséggel. (Az a bizonyos, régi, tanári jóslat, a kötélről szóló példázattal egyetemben, még egyre ott lebegett a fejem felett: időközben képviselő lettem.j Utaztam Franciaországba. Nagy dolog volt. Nem célom Párizs, a Szajna, az Eiffel-torony meg a Louvre leírásával tölteni az időt. Mellőzöm a Champs Élysées-t, a Notre Dame-ot, a Place Pigalle-t és a Diadalívet is. Az útikönyvekben mindez sokkal pontosabban és hitelesebben megtalálható. Csavargásaim céljaira magam is a Michelinék térképes útikalauzát használtam: melegen ajánlhatom. (Nem kapok jutalékot belőle.) Amikor pedig az említett küldöttséggel jártuk a várost, hivatalos vezetőnk és tolmácsunk volt. Az ő kíséretében koszorúztuk meg az Ismeretlen Katona sírját és a második világháború partizán-halottainak a síremlékét.
