Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Soóky László: Áttételes reflexiók és rezedaillat (regényrészlet)
1147 visszaemlékezni, apám fiatalkori képe nem rajzolódik ki előttem, s ami még meghökkentőbb: egyetlen szavára, egyetlen mozdulatára sem emlékszem. Lehet, ha majd meghal, az emlékek is előkerülnek. Most is megnézhetném, hiszen az albumban egy csomó képet őrizgetek róla, de nem látom értelmét, hogy előkotorjam. A vázában most öt szál szegfű virít, négy piros és egy sárga. A sárga virágról jutott az eszembe, hogy volt már egy menekülési kísérletem. Akkor válságban voltam, nagyon kedvezőtlen volt a csillagok állása, s a rossz oldalukról közelítettem meg a dolgokat. A börtönben, amikor Kipling korai verseit olvastam, rájöttem, hogy jobb, ha megmaradok kishivatalnoknak. Ott, amikor különböző csínytevéseim miatt magánzárkába csuktak, elképzeltem a meneküléseimet, amelyeket aztán le is jegyeztem, de a jegyzeteimet az őrök egy-egy szobakutatás alkalmával mindig elkobozták. Ezeknek a cellafelforgatásoknak semmiféle jelentőségük nem volt, mégis minden egyházi és államünnep előestéjén eljátszották velünk ezt a bohóctréfát. Onnan, a magánzárka ablakából láttam életemben először, ahogy a villám lecsap valahová. Az a villám egy toronydarut döntött romba, kísérteties kék fény ragyogott néhány másodpercig. Másnap a köztársasági elnök amnesztiát hirdetett, ami rám nem vonatkozott, jónéhány év múlva, amint éppen a Duna partján ültem, a szemem láttára robbant fel egy katonai motorcsónak, újra átéltem azt a néhány pillanatot, amelyet évekkel előbb magánzárkában. Szorongva vártam a másnapot: semmi említésre méltó nem történt. Amíg a képet néztem, hirtelen ránk szakadt a tél. Nem kísérletezett holmi ködös, nyirkos ősszel. Rágyújtottam, kimentem az erkélyre, a ház előtti akácfán szél zörgette a magházakat. Megkíséreltem úgy végigszívni a cigarettát, hogy míg végig nem ég, nem veszem ki a számból. Egy ács jutott az eszembe, aki mindig így cigarettázott, és bandzsított a füsttől. Amint visszanéztem az ablakon át, láttam, hogy a szobában már tél van. A feleségem és a fiam odabenn rajzolgattak, aztán kivágták a rajzokat, és színes lapokra ragasztották. Észre sem vették, hogy odabenn tombol a tél, annyira elmerültek a játékban. Figyelmeztetnem kell őket, villant át az agyamon, hiszen felfázhatnak. A havat is láttam. Könnyű ruhában ültek a hóban, s rajzoltak elmélyültem Fölöttem vad- lúdcsapatot sodort a szél, látszólag céltalanul, mintegy önkényesen. Bátortalanul nyitottam a szobába, hiszen gyanútlan családom mit sem sejtett, nem kelthettem pánikot, meghúzódtam hát az íróasztal fedezékében. Ha így együtt fagyunk meg, mégiscsak humánusabb, mint kívülállóként szemlélni, hogyan fagynak ők csontkemény szobrokká. Az íróasztal mögött egy képet néztem a falon, a kép egy fűzfába ágyazott férfifejet ábrázolt oly módon, hogy a fej a törzsből nőtt ki. A férfi arca szakállas volt, Mózes-ábrázolásokra hasonlító. Vártam a kegyes fagyhalált, mert úgy hallottam, a fagyhalál fájdalommentes. Nem jött. A gyerek elálmosodott, megfürdettük, pára csapódott az ablakra. Meséltem neki, azon az estén jó mesét találtam ki, igyekeztem, hátha ez az utolsó mese. Nem mertem elengedni a fiam kezét, végül felöltöztem. — Elmész? — kérdezte a feleségem. — Körüljárok egy-két dolgot — mondtam. — Nem jössz vissza soha többé — kérdezte a feleségem —, legalább kabátot vigyél. — Persze, persze — mondtam —, kilakoltatom magam. A katolikus pap nem csodálkozott túlságosan, hogy benyitottam hozzá. — Nicsak, egy kálomista — mondta —, célszerű lenne elővenni a füstölőt. — Itt maradnék éjszakára — mondtam —, eljöttem otthonról. — Világos — mondta a pap —, majd a harangtoronyban ágyazok magának, onnan pazar kilátás esik a tájra, különösen ködmentes hajnalon.
