Irodalmi Szemle, 1988

1988/10 - Soóky László: Áttételes reflexiók és rezedaillat (regényrészlet)

1140

a piktor iránt, s kiderült, hogy titokban képeket fest, csak úgy, a maga gyönyörűségére. Ez megnyugtatott. Újholdkor elmentem hozzá, és kértem, mutassa meg a képeit. Szabadkozott, de végül mégiscsak kötélnek állt. A képeket az ágyneműtartóban tartotta, egyenként húzta őket elő, mint a családi fényképeket. Kért, mondjam, el őszintén a véleményemet. Kitérő válaszokat adtam, pedig tudtam, hogy valódi művészi alkotás valamennyi. Felháborított, hogy mennyire szerelmes a képeibe. Kartonnal zárta el őket egymástól, nem tudom, milyen okból, csak sejtem, hogy külön világnak hitte valamennyit. Végül vörösbort ittunk s beszélgettünk, nagyon komolyan, kínosan ügyelve minden mondatra.

A feleségem leszedte az asztalt, a cigarettafüst mozdulatlanul állt a levegőben. A gyerek már aludt, s mi tárgyilagosan hozzáláttunk a szeretkezéshez, pedig csak elvétve szeretkeztünk délután. Lecsuktam a szemem, s a sirályokat figyeltem. Végül csak egyetlen sirályt. A kielégülés után a feleségemnek eszébe jutottak a madarak.

— Válságban vagy — mondta —, ezt nagyon ügyetlenül leplezed. Azt hiszem, kiégtél, nincs mondanivalód.

Igyekeztem összeveszni vele, de éreztem, hogy nem vagyok túlságosan meggyőző, igy durcásan elaludtam. Ébredés után azonnal bizonyítani akartam.

— Most pedig megírom az abszurd regényt — mondtam a fiamnak, aki éppen kockavárat épített.

— Persze — mondta a feleségem. — Onanizálsz egy kurtát.

II

Mire észbekaptunk, annyi pille került elő, mint a szemét. Csapongtak. Holló Fernyiges leszólt a magasból:

— Könnyű nekik: könnyűek.

Kapkodtuk a fejünket, egészen közeire sodródtunk egy valóságos jegenyéhez. A jegenye magányos volt, igaz, madarak lakták, zömmel költözők. Vitéz Lászlónak jutott eszébe a lövöldözés, én elleneztem, pedig egy húron pendültünk. A költöző madarakra lövöldöztünk egylövetű sörétes puskával. Holló Fernyiges leszólt a magasból:

— Ennyi balek egy rakáson!

Valóban sokan voltunk, senki sem emlékezett, hogy miért. Ekkor Bruncik királyfi észrevette a baglyokat a galagonya lehajló ágán.

— Kártékony bestiák — üvöltötte, miközben vadul dögönyözött egy nőstény- sárkányt.

— Áldott, szelíd teremtések — vélte a Hétfejű Sárkány —, a kipusztulás párkányán állnak.

— Akkor te vagy a nagyokos — mondta Bruncik királyfi.

Ebben maradtunk.

Valahol, egy régebbi kiáltvány megfogalmazásakor tévesen határoztunk meg egy időpontot. Ho#ó Fernyiges éppen epét hányt a sarokasztal és a kályha között, amikor bejött Tündér Ilona, és felhívta figyelmünket a tévedésre. Körülültük a kiáltványt, nem voltunk igazán elemünkben, nehézkesen akkumulálódtunk. Vitéz János pólóingben feszített egy irgalmatlanul nagy puliszkafőző üst túloldalán, és megvolt a véleménye az egészről. Mindannyiunkat körüllengett a birsalmaillat, kicsit elbódultunk. Holló Fernyiges javítást javasolt a korábbi kiáltványon: ha valami nem társadalomellenes, akkor az a társadalom érdekében íródik. Szótöbbséggel a korrekció ellen szavaztunk, Vitéz László tartózkodott, a tartózkodást nem indokolta meg. Egy borzasztóan szomorú fűzfa fölénk hajolt.