Irodalmi Szemle, 1988
1988/9 - HOLNAP - Győry Attila: Megint egy nap, megint egy szám (elbeszélés]
I I 17 szer azt mondta, hogy „mi vagyunk a nemzet támaszai”. A falnál centiméter magasságban állt a bűzlé. A lefolyó eldugult. Mindenki egykedvűen várt, bámultuk a koszos falat. Visszamentem a folyosóra, beállítottam magam a szekrényemhez. Kopott, öreg szekrény a sarokban, epizódszerepet játszol az életemben. A szekrény tetején bámult rám a bakancs. A zászlóaljügyeletest hallottam, ahogy kiadta a parancsot a századügyeletesnek: tűnjünk kajálni. Mire kinyitottam a szekrényt, a két ügyeletes mint az őrült rohangált közöttünk, a parancsot ismételve. Vettem a cuccot, átnyaláboltam, irány a szoba, öltözködni. .. Végigslattyogtam a frissen törölt padlón. Épp az egyik keselyű törölte a padlót, vádlóan nézett rám. Szólni nem mert, meg sem kísérelte. Miközben készülődtem, a keselyű várt. Hiszen még ki kellett mennem ... Mindenki kajálni ment. Az ebédlőbarakknál hosszú sorokban álltak az egységek. Néztem a második századot, épp a világ végén álltak. Megkerültem az ebédlőt, közben figyeltem az ezredügyeletest. Döglesztő, hogy mindenütt ezred- ügyeletesek állnak, mindig felügyelet alatt állunk. A hülye ezredügyeletesnek meg rossz kedve lehetett. Erre mondják a bakák, hogy — menstruál. Tényleg baja volt, mert csinálta a balhét, mindenben hibát látott, ordított, mint az állat. Talán megsejtette, hogy a katonák hátulról lógnak be, mert megindult a sarok felé. Tíz lépést kellett tennie, hogy lekapcsoljon. Kopogtam az ablakon marhára, mire kinyitották. Fél lábbal már bent voltam, mikor meghallottam az üvöltést: „Vissza!” Az ablakot becsukták, elvegyültem a sorban. Tojást, két kiflit, teát osztottak. Öt perc alatt végeztem velük, a kanalat bevágtam a zsebembe. Nem is ellenőriztem a mozdulatot. Öregkatonás, megkövesedett mozdulat volt. Kint a placcon játszották a sorakozót. Álltunk a novemberi szélben, vártuk a zászlóaljparancsnokot. Mire félig megfagytunk, lassan kivánszorgott az irodájából. Megkapta a reggeli jelentést, kezdhette a ceremóniát... Nyomta a dumát, szétosztotta a bandát, ki hova fog menni, mit fog csinálni. Fölöslegesen játszotta meg magát, mert mindenki tisztában volt a helyzettel. Jókedve volt, csak ez érdekelt mindenkit. Ha átment volna dilibe, lehúzta volna rólunk a bőrt. Egyszer betintázva jött ki, meg is csinálta a „sót”. Nyomta a süketet, hogy ő a főnök... az izé... a törzsfőnök ... az atyaisten, miközben ott tántorgott a vigyázzba állt egységek között. ... Kinyögdécselte magát — talán nem akaródzott kinn állnia a szélben. A századparancsnokomtól elkéredzkedtem fogorvoshoz. Elengedett. Fiatal főnökünk van, még zöldfülű a tisztek között. Most engedték ki a suliból. Nem, azért nem vágtam át — tényleg fájt a fogam... Kinn a kapunál egy fiatal keselyű próbált föltartani. — Van kilépőd? — kérdezte félénken, félreállva az útból. Meg sem álltam. Hátranézve láttam a kapuügyeletes altisztet, ahogy rugdalja a keselyűt. Miattam ... Nehéz a fiatal katona élete ... Az orvosnál végigvártam az egész délelőttöt. Ültem, mint egy jó tanuló, és néztem a várakozókat. Volt ott minden: altiszt, honvéd, civil munkaerő, ezredes, zászlós. Csendben üldögéltünk, a végén még el is zsibbadtam. Néha belemart a csendbe a fúrógép vinnyogása, ilyenkor az egyik tizedes idegesen fölszisz- szent. A pofája a hörcsögénél is nagyobbra dagadt. Délre került rám a sor. A doki asszisztensnője kirántotta az ajtót, kezében a páciensek névsorával. Hülye érzés lehetett neki, hogy ennyi tarhás pofa bámul rá, habár megszokhatta... De jó nő volt, az biztos. Az egész csaj nagy mandulaszemekből meg izgis kis didikből állt. Marhaság, hogy egy ilyet tesznek katonai rendelőbe... A nevemet úgy ejtette ki, hogy alig ismertem rá. Beleizzadt a kimondásába. Édes nyugat-csehországi kiejtéssel beszélt. A székben enyhe remegés fogott el. Ahogy néztem a tűket, fúrót, kampókat — elkapott valami enyhe pánik, valami menekülési ösztön. Ráadásul az öreg
