Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - HOLNAP - Csóka Tibor: A langyos tea
HOLNAP 97 V árok. Még várok. Nem szeretek várni, mert ilyenkor kapják el az embert a legostobább gondolatok. Mint most engem. (Jó lenne meghalni, mert azzal meg lehet oldani a problémákat.) Nem szeretem ezeket a semmittevő pillanatokat. Férjes asszony. Még nem jön. Eddig sohasem késett. Mindig pontosan érkezett a találkozó helyére. A könyvtárban egy latin szótárat kerestem. Természetesen nem volt nekik. Pedig csak egy-két szakkifejezést akartam kihalászni belőle. A nő mosolygott, és azt mondta, ki van kölcsönözve. Pillanatnyilag. Elnevettem magam. Ö is. Én dühömben. Ö biztosan jókedvében. Nem tudom, mi ütött belém, mert elkaptam, és megcsókoltam. Ö meg visszacsókolt. És kész. Meghívtam estére egy csésze teára. — Elmegyek — sóhajtotta. Ez volt minden. A címem tudta. Biztosan megnézte az adatlapomat. Mert ő pontos volt. Mint mindig. Ott álltunk, csókolóztunk, a nép meg mozdulatlanul figyelt. A nők meg sem szólaltak, sóhajtoztak, beleélték magukat a szituációba, mint amikor egy love storyt olvasnak, a hős most cipeli be kedvesét a hálószobába, és elkezdi vetkőztetni. Bezzeg a Lajos ... és a nászéjszakára gondolnak, vagy ha nem, akkor meg azokra a tejszínes pillanatokra, amikor a totális kielégülést élték át. Megint felsóhajtanak, erősebben és magabiztosabban, arcuk felderül, és fejükben gyökeret ver a gondolat, miszerint ma, (szegény) Lajoska, azt fogsz velem csinálni, amit én akarok. A férfiak sem pisszennek. Bámulják a párost, nagyokat nyelnek hozzá, és nyelvük úgy mozog a szájukban, mint egy csókbajnoké. Élvezik az esetet, próbálják ellesni a technikát. Volt mit tanulnom tőle. A szemhéjamat nem tudtam felnyitni, megfelelt ez a lappangó állapot. Ahány csók, annyi szokás. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre találó közmondás. Egy rövid csengetés. Ez ő. Az ő jele. Kinyitom az ajtót, a nő meg ott áll előttem, lehet, hogy mosolyogni fog (nem biztos), vagy elmosolyintja magát, „hát eljöttem”, mondja majd, vagy egy szűkszavú „itt vagyok”. Nem tudom pontosan. Az ábrándozásból a második csengetés ráz fel. Én meg kitárom az ajtót. Csak a szeme villan fel, belép és megcsókol. Hideg van. Állok az utcán és türelmetlenül várok. Sarki szél fúj. Nem bírom tovább. A fagy belerágja magát a csontomba is. Lassan mozgok, sétálok. Semmi sem segít. Ha itt maradok, megfagyok. Lehet, hogy jobb lenne meghalni. Nem a nőért, hanem az életért. Meghalni az életért — hülye egy fogalmazás! Bemegyek a kávéházba. A megegyezésünk szerint csak végső esetben vesszük igénybe a szolgáltatóipart. Végső eset-e a halál? Mindegy, mert bemegyek. A kellemes meleg pár lélegzetvétel után kiűzi csontjaimból a hideget, átalakul elviselhető LO Cn CSÜKA TIBOR
