Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában
Körülnéz a félhomályos teremben, tekintetével a hervatag zsolnai szép asz- szonyt keresi, de nem találja. Hohó, ez nincs a tervekben, csak semmi eltűnés! Elfogyott a filmtekercs, kigyullad a fény, a gépkezelő fiatalember a csillogó szerkezet testén ismét hosszadalmas matatásba kezd. Az Író a büfé ablakához siet, a változatosság kedvéért felhajt egy kupica vodkát, s közben a konyhába sandít, ahol erős lábú hegyvidéki asszonyok mossák csörömpölve az edényt, lábasokat, tepsiket, katlanokat. Előre az éjszakába, vezényel macának az író, ki a csillagos ég alá! Itt az alkalom... A levegő fanyar illatú és kellemesen hűvös. Annyi a csillag, mint augusztusban, mikor a legtöbb hullócsillagot látni. Az ég sötét palástján a temérdek apró, hunyorgó fénypont valós földi biztonsággal borítja be a világot, s ebben a nagy néma és mégis élő csendben esetlenné vált minden ironikus önelemzés és nevetségessé a lét problematikusságán való töprengés. A létezés hatalmas és legyőzhetetlenül ott volt az író felett, körülötte lélegzett, sustorgott és neszezett, láthatatlan erdők sötétbe vesző fái nyelvén önmagáról suttogott, kényszerítette őt, hogy érzékelje, és nem sugallt nagyra nőtt, mégis törpe értékű gondolatokat. A kiszemelt hervatag, de gusztusos szépség cigarettázva állt a millió csillag alatt. Mint aki vár. Egyedül dohányzott az éjszakában. Valahol lent, a völgyben, láthatatlanul, ismeretlen emberek beszélgettek jókedvűen, más irányból boldog női kacagás úszott feléjük. — Már kerestem ... — ilyen határozottan szólította meg az író a nőt —, ismerni szeretném, mielőtt bekövetkezik az atomcsapás. — Addig még van némi kis ideje — válaszolta az nyugodtan —, várhatunk vele... Határozottan, gondolta ő, rámenősen ... — Az idő bizonytalan, inkább nincs, mint van ... hallotta, a rakéták öt perc alatt itt lehetnek. — Nem várom őket... nekem van időm. — Ön túlságosan bízik.. . miben? Rá ne fizessen a hiszékenységére! Egyébként ... nem nézi a filmet? Nagyon tanulságos történet. — Szirupos mese felnőtteknek, időtöltésnek is komolytalan. Ügy vélem, igazából ... gyagyásoknak való. — Ez túl erős... — az író határozottsága megrendült, lendülete elbizonytalanodott. — Én is nézem, bár ... úgy vélem ... nem vagyok gyagyás! — Nem állítottam... — halványan elmosolyodott. — A véleményemet mondtam, miszerit a film gyagyásoknak való ... Akár a csillagok, gondolta a nemzetiségi író, magányos, halványfényű, megközelíthetetlen. Ügy érezte, nem vonzza a nő, de aktivitásának tárgya, tehát mégis elengedhetetlen. Abszurd eset, ostromolnia kell, bár a várat bevenni nem akarja. Végül is formai játékot űz. — Megnézem a befejezést... — jelentette ki —, legyek bár gyagyás ... Később bekopogok hozzá, tervezte, legfeljebb kidob. Biztosan kidob, méregette a kiválasztottat, olyan ő, hogy biztosan kidob. Gőgös jellem, dacol az idővel, önálló és magányos, mint a dévényi vártorony. Végig is nézte a filmet — bár bizonyos dühöngések árán, mert a vetítőgép ismét lázadozott, és önfejűen viselkedett —, végignézte a korosodó férfi boldogságának kiteljesedését. A fickó megszerezte magának a tinédzser lányt, úgy kell neki. A mohó bankember azonban kudarccal végezte, megjelent a színen a fia, és visszavette tőle a csinibabát. Ám ő is rokonszenves lett, ahogy bölcsen belenyugodott vereségébe, ahelyett, hogy kitagadta volna fiát, és millióért megveszi a lányt.
