Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Jekimov: Minek siratni?
A Kudelin major tejgazdasága elég messze esett a településtől. Az esti fejés télidőben későn fejeződött be. Borús volt az idő, egész héten hullott, pilinkélt a hó. Reggelente már-már kiderült, ám a keserű kéményíüst hömpölyögve terült szét a földön, délre meg elkezdett havazni. Az esti fejőshez könnyű volt kijutni, szélirányban mentek a gazdaságba. Mintha egy puha kéz tolta volna őket, és előttük — a behavazott föld és az ég fehér gyapja. De éjjel, széllel szemben, szinte lehetetlen a járás. Arcukba vág az apró, éles hódara. Nehéz levegőt venni, a szem alig lát valameddig. Az út térdig behordva. A kendőket, lélek- melegltőket és a hasonló asszonyi holmit a szél egészen átfújja. Szerencsére az út szélén buldózerek emelte hótorlaszok magasodnak. Nem lehet eltévedni. De amint hazaér az ember, átkarolja a kemencét, és áll és ég az orcája, akár a tűz, és sírni van kedve. Mára megállapodott az idő. Egész nap sütött a nap, estére alkonypír festette meg az eget, s a fejés befejeztével szokás szerint megálltak: a gazdaság, a major, az éjszakai föld felett, a látóhatár végéig szikrázott a csillagos égbolt, körtánc kavargott, mintha csak három leány járná, akár a régi időkben. S a fényes hold — fiatal kozák — sétálgatott közöttük, nem tudván, melyikhez húzzon inkább. Körülnéztek, könnyű lett a szívük, és siettek hazafelé, családjukhoz, gyermekeikhez, az otthoni teendőket ellátni. A még nem öreg, bájos arcú Sura Fetyiszova a többiektől távolabb, az űt mellett lakott. Otthon csak idős anyósa várta. Gyermekei messze voltak: nős fia a városban, lánya — tanulmányait végezte. Emberét, aki nagy korhely volt, a múlt télen temette el Sura. Most kiváltképp nem volt miért sietnie: nem vittek nagy gazdaságot, anyósa erejéhez mérten segített. De ma valahogy nyugtalan volt a lelke, lábai maguktól vitték, egyre sebesebben. Kifulladva ért az udvarba. A kapunál körülnézett: mintha keréknyomokat látott volna meg néhány lábnyomot. Már az ajtóból kérdezte: — Mama, senki se járt nálunk? Anyósa csodálkozva nézett rá: — Senki. Valakinek köllött vóna? — Jaj, hála Istennek ... — sóhajtott megkönnyebbülten Sura. Minden magyarázat nélkül kisietett a pitvarba, előkotorta a láda mögül a rongyokba csavart bordás pálinkafőzőt, és kivitte a házból. A kerti kapu be volt rozsdásodva, alig jutott ki rajta. Pár lépés után egészen elmerült a hóban, akár a mély vízben. A hó befolyt a csizmájába, a szoknyája felgyűrődött, átnedvesedett az alsószoknyája, de ő csak vonszolta magát. Először a közelben akarta eldobni a lepárlót, de megijedt. A nyomok álapján megtalálják, és azt mondják: „Akinek a kertjében van, az a felelős.” Igyekezett felkapaszkodni a közön, magasabbra, de a sötétség, a hó miatt rossz helyre lépett, és egészen besüllyedt a vízlevezető árokba. Meg-megcsúszva kimászott, és tovább- vánszorgott. Ragyogott a csillagos égbolt, világított a hó, elöl a kert fái feketél- lettek. A kerten át könnyebben esett a járás, kisebb volt a hordás. De a parton, a folyónál újra derékig merült. És ekkor megrettent, mászott egy darabon, majd fölállt. Valahol itt a meredély, ha lezuhan, többé nem mászik ki. A túlparton hóval behordott csigasor hevert, fűz- és topolyaerdő sűrűje sötétlett. Mögötte feküdt a kert, amögött a major. Csönd fogta körül. Sura levette fejéről a kendőt, s a csöndtől csengeni kezdett a füle. BORISZ JEKIMOV MINEK SIRATNI?
