Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - LÁTÓHATÁR - Nodar Dumbadze: Kutya
... Egyszer, emlékszem — úgy tizennégy éves lehettem —, amikor Gervaszij Dzsabua lányát, Tinát férjhez adták Nabeglavi faluba, Arszen Sziamasvilihez, először fohászkodtam istenhez: „Istenem, tégy engem hat évvel idősebbé, s Arszen nem látja meg a gyönyörű Tinát...” S most gondolatban ismét imádkoztam: „Istenem, adj erőt, hogy leszámolhassak a büféssel, utána akár meg is ölhetsz!...” És soha, soha olyan erősen nem vágyakoztam álmom teljesülésére, mint most, a híd alatt ülve, a kóbor kutyát ölelgetve .. . — Hát ez meg micsoda?! — kiáltott fel csodálkozva nagyapám, amikor a kosárból a leforrázott ebet előhúztam. — Kutya! — válaszoltam. — Szemét ez, nem kutya! — köpött egyet nagyapa. — Egyáltalán nem szemét! A büfés égette meg forróvízzel! — Szóval megérdemelte. Tolvaj! — Csak éhes! — vettem védelmembe a kutyát. — No hát szedd le róla a rongyokat! Levettem a kötést, s nagyapa megvizsgálta a kutyát. — E-egen, rosszkor forrázta le az a gyilkos! Melegben a sebek lassabban gyógyulnak ... Hozzál csak olajat, bekenjük a fájós részeit... Nos, a mancsát saját maga is meggyógyítja, hanem a szemét... . . . Másnap reggel már felhangzott udvarunkban a kutyaugatás. Bátortalanul és halkan, de a kutya ugatott... Bárhogy szólítottuk — Jacknek, Dzsulbarsznak, Beljaknak, Murkának —, a kutya egyetlen névre sem hallgatott. Akkor úgy döntöttünk, hogy egyszerűen Kutyának fogjuk hívni. Egy hónap múlva meggyógyult a mancsa, behegedt a seb a pofáján. A leforrázott helyeket új, sűrű szőrzet nőtte be. Vidám és szép kutya lett belőle, nem akadt párja a faluban. Különösebb tulajdonságokkal, az igazat megmondva, nem tűnt ki, ám általában jól gondolkozott: a gyerekeket meg az asszonyokat nem bántotta, a falusi tyúkok között felismerte a mi egyetlen tojónkat, sőt védelmező jóindulattal viseltetett iránta. Ami a férfiakat illeti, a nagyapámon meg rajtam kívül nem ismert férfit a faluban. Meggyőződésem szerint azon a napon gyűlölte meg a férfinemet, amikor a büfés olyan kegyetlenül leforrázta. A szomszédok gyakran panaszkodtak nagyapának: — Mi lesz ebből, Szpiridon?! Nem lehet téged már meglátogatni se! Hol szedted fel ezt a rühes kutyát? Nem engedi a baromfit a fához, az átkozott! Ha nem kergeted el, legalább láncra köthetnéd! Nagyapa csak somolygott. Úgy összebarátkozott Kutyával, hogy inkább engem zavart volna el a háztól, semmint őt. A kutya érezte ezt. Olykor, ha fáért mentem az erdőre, vagy éjszaka a malomba, velem jött, a többi időt azonban nagyapám lábánál feküdte át, s szomorú szerelmes szemmel tekintve rá, áhítattal várta parancsait. Ha alma vagy körte pottyant le a fáról, Kutya felpattant, a disznót megelőzve a fához száguldott, foga közé kapta a gyümölcsöt és odavitte nagyapámhoz. Nagyapa gyöngéden megsimogatta a nyakát, aztán megtisztította és megette a gyümölcsöt, a héjával meg Kutyát vendégelte meg. Az rendkívül elégedetten fogyasztotta a gyümölcshéjat, holott a fák alja tele volt almával-körtével. S hogy tudott Kutya hallgatni! Ö volt talán az egyetlen lény, aki órákig képes volt odafigyelni a századszor is ugyanazt a történetet mesélő nagyapámra. S minél hosszabb volt a mese, Kutya annál figyelmesebben hallgatta, szemével szinte könyörögve nagyapának: „Az isten szerelmére, nehogy egy szót is kifelejts!” Egyszer tanúja voltam egy ilyen dialógusnak.
