Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Szigeti László: Sorok Fljorához
jón. És azok a háborús filmek, amelyekben tankok ezrei bőgtek, művér hektói folytak, igazából a vértelen viviszekció játékszabályaihoz alkalmazkodtak. Úgy szubjektivizálták a valóságot, mintha valójában objektivizálnák. Valamiféle csonka, patetikus struktúrát vittek vászonra objektív struktúra gyanánt, mivelhogy — viták egész sora, többek között rendeződ nyilatkozatai is ezt bizonyítják — a filmművészet politikai-morális kérdésfeltevései ezt követelték. A Te két évvel ezelőtti megszületésed bizonyítja: ennek vége. Megjelent az emlékezésnek egy sokkal kegyetlenebb, mert valósághűbb, szubjektívabb változata. Legalábbis a szovjet filmművészetben, amely — lemondva a világmegváltó pátoszról — kezdi belátni, hogy a valóság tényei teljességgel számbavehetet- lenek, azért kell az új esztétikai-morális inzultus vágyától fűtötten, radikális és természetes művészi redukcióval utalni a totális bemutatás lehetetlenségére. Rendeződ sem törekszik történelmi, illetve morális totalitásra, belátja ennek reménytelenségét, s filmje épp ennek köszönhetően szuggerál teljességet. Egyetlen momentum azonban — amit a levél elején már említettem — fölkarcolja ezt a sugalmazást. Az a képsor, amelyben puskáddal a fasiszták helyett a sárban heverő Hitler-képmásra adsz le több sorozatot. A sorozatok között ugyanis tudatodban visszaperegnek a második világháború azon dokumentumfelvételei, amelyeket te eleve nem ismerhettél. Több dolgot megbont ezzel Klimov. Mindenekelőtt a film jelen idejét; aztán gondolati világodat, amelyre mindig csak ráláttunk, bele soha (a múltnak ez a visszapergetése megzavarja az átélés mechanizmusát isj; harmadszor pedig azon a panteisztikus egységen ejt csorbát, amelyet elejétől végéig (a sötétbe hajló erdei útig) az egész film sugall. Klimov olykor-olykor erőszakos gondolati didaxisa, amely ebben az esetben nem vált expresszivitássá, intellektuális toldalék maradt. Mintha a filmnek ezen a pontján nem tudott volna kibújni a régi normák érvényéből, vagy szintetizálni akarta volna a háborús tematikának régi és új felfogását. Persze, e kis karcolás ellenére (amely, Klimovról lévén szó, titokzatosságai is sejtet], remek film a tiétek. Végkifejletként valami hálafélét kellene ideírnom, az alkotói gárdának, de kiváltképp neked. Csakhogy ezzel a fogalmazással máris eltávolodom a pontosságtól. Hiszen te, bármennyire egyértelmű is a kiléted, végső soron „csupán” főhős vagy, pontosabban minta, aki elszenveded a történelmet. Valódi neved Alekszej Kravcsenko, akiről igazából semmit nem tudok. De hát nem is hozzá, hanem hozzád, Fljorához írom e sorokat. És nem a találkozás, hanem, bármily paradox, a búcsúzás reményében. Annak igézetében, hogy nem lesz folytatásod — újravetítésed annál inkább. Barátsággal köszönt Szigeti Lászlá
