Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Bereck József: Szabadulóképek
Ugyanez az oldalra nézés néhány férfin is megfigyelhető. Ök egyébként teljesen szabálytalanul helyezkednek el a nők félkörlve mögött: oldalt az egyikük, nagyjából a nők vonalában, törökülésben, négyen féltérdre ereszkedve, illetve guggolva; a többiek állnak. A férfiak életkora szemmel láthatóan eltérő: két suhanc van közöttük, három legény, négy középkorú férfi, a többi öregember. Az ülő férfin kívül valamennyien kezükben tartják a villájukat, a legtöbbjük valamilyen módon rátámaszkodik. A kép jobb szélén álló kalapos, fehér bajszú öregember „Fegyverrel tisztelegj!”-tartásban tartja a villáját; kéz- és testtartása kifogástalan, akaratos álla előírásosan előrenyomva, ám pózolásának játékossága a tekintetéből nem olvasható ki, mert a szemére éles árnyat vet a kalap kajla karimája. Ugyanilyen főfedőt további három férfi visel közülük, hármuk fején kifakult „micisapka” van, egyikükén pedig tányérsapka — valamiféle egyenruha tartozéka. A férfiakon rövid vagy feltűrt ujjú világos ing van, kivéve azt a hármat, akik szabályos hármasegységben helyezkednek el az egyébként szabálytalan csoportosulásban: középen és a két szélen. A négy dohányzó férfi közül három a hüvelyk- és mutatóujja között, a tenyere felé fordítva tartja a cigarettáját. A férfiak arca a fényképezkedés ténye folytán inkább csak derűs, semmint mosolygós. Néhányuk álián őszes vagy sötét borosta. A csoport mögött nem messze egy szénaboglya búbja. Távolabb további boglyák szelíd halmai. A háttérben ezüstnyárfák sima törzsű, mutatós sora. S végezetül: a fénykép szabálytalanra hagyott világos szegélyén, pontosan a négy sarokban, tűszúrások nyoma. Most következhetne a személyes vallomás, hiszen (miként Koncsol László írta egy helyütt): „Mi vagyunk az utolsó olyan nemzedék, amely még a szülőföld ősi, természeti állapotát is látta, sőt, a játék és a munka nyelvén párbeszédet is folytatott vele, s együtt alakult át, már amennyire egy ember át tud alakulni, a teljesen megváltozott tájjal és világgal.” Jöhetne a vallomás, hiszen a suhan- cok egyike a képen én vagyok. Én voltam ... S az is, aki a községháza faliújságáról elcsente egykori társadalmi munkánk eme „dokumentumát”. Mostanában azonban, ha dolgaim közt turkálva a sárguló kép a kezembe kerül, furcsa módon már az izgat elsősorban: vajon ki csinálhatta a képet, ki állt a fényképezőgép mögött? Huszonegyünk közül nyolcán már meghaltak, a szép lányokat pedig hamarost mind elvitték a faluból. A többieket azért még megkérdezhetnem otthon jártamban, de félő, hogy senki sem emlékszik már huszonöt év után az ilyen csekélységre ... Síksági depresszió A Csallóközben, de talán másutt is, akkor van ősz, amikor a meggyújtott gyomkóró füstje fennakad a csupaszodó kertaljai szilvafák koronáin, s ernyedt szomorúsággal mérgezi meg az embereket. A levegő átlátszóbb, nyugodtabb; nem csalnak sem az erős fények, sem „a tikkasztó melegnek reszketeg hullámai”. Minden való, igaz színében mutakozik; és az a mély, szürkésbarna szín, mely minden egyes növényt, minden göröngyöt így ősszel jellemez, adja meg azt a fájdalmas, bánatos hangulatot, amelynek olyan szívesen átengedjük magunkat. Ezt, úgy vélem, minden síkvidéki ember tanúsítani tudja. Annak ellenére,, vagy talán éppen azért, mert szívében titkon örökké ilyen pompázatos képeket hordoz: „Uram. Ha arra emlékezni tudnék, egy ilyen őszre, egy ilyen kastélyban! ahogy a kósza paripa kiködlik az aranyszín erdőből! a gőzölgő háta?
