Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - HOLNAP - Hogya György: Új novella
ahogy? Vagy: mi az az erő, amely évezredekkel ezelőtt apró dudort nyomott légcsövünk belső falára, amely aztán megsokszorozódva apró pálcikákká fejlődött, a piszok bekerülését megakadályozandó? Rá kellett jönnöm, hogy csodálatos dolog a természet tökéletességre való törekvése, és bár — mint sokan mások — én is hiszek az élet lényegének természettudományos megközelítésében, ez a bizonyos apró kinövés a légcsövemben ahhoz a bizonytalansági tényezőhöz juttatott közelebb, amely valószínűleg Darwint is végigkísérte a Beagle fedélzetén, és amely az individuális eltérések kauzális elvein túli területekre mutat. És bár ebben az esetben szó sem lehetett tudatosságról, én is, mint bárki más, aki nem szakértője a kérdésnek, kikerekítettem volna egy logikusnak tűnő választ a természetes kiválasztódásról, és valószínűleg ugyanezzel a hanyag, begyakorolt és hamis eleganciával válaszoltam volna meg a keleti emberek ferdeszeműségét, vagy mondjuk elsorvadt farokcsontjaink történetét. (Ahelyett, hogy nagylelkűen a szakemberekre hagynám a dolgot és hasznosabb témáról kezdenék csevegni, mondjuk a demokráciáról. ..) Később, miután végiggondoltam a lehetőségeimet, éreztem, hogy megvan az Oj novella „főszereplője”. (Ezt a megnevezést csak ideiglenesen használom, míg ki nem rajzolódik az igazi mondanivaló.) Mivel Einstein állítása — miszerint ha túllépünk az érzéki benyomások hatására keletkezett emlékképek sorozatán, és megtaláljuk azt a bizonyos visszatérő rendező elemet, amely természetesen közölhető is, akkor gondolkozunk — nem mondott ellent az elképzeléseimnek, sőt egyfajta aktualitást kölcsönzött a csukafejen és légcsövön túl terjedő gondolatnak, mi sem tűnt természetesebbnek, mint hogy novellát írjak belőle! Ahhoz azonban, hogy elkezdjem a novellát, amely, mint említettem, teljesen új kellett hogy legyen, elengedhetetlennek tetszett bizonyos „hagyományos” elemek felhasználása is, amelyek még biztosították volna a novella látszatát. Tény, hogy ennél a halvány érzésnél, amelyben annyi határozottság volt, mint egy félig meghallgatott vicc csattanó előtti pillanatában, szükség volt egy átgondolt, az olvasó számára megelőlegezett célra, vagyis történetre, amely tulajdonképpen hasonló feladatot lát el, mint a vicc, amennyiben a köröttünk lebegő megfoghatatlan illatú definíciókat nyilvánvalóvá teszi. Érzett, ám az egyén számára eddig meg nem fogalmazott fogalmakról van szó, amelyeket olyan csendes elgondolkodó döbbenettel veszünk tudomásul, akárha egy újabb tulajdonságunkra hívnák fel a figyelmünket. így történt, hogy kiragadtam emberemet az időből, éppen abban a pillanatban, amelyben az „Én ilyen fuvolázó békeidőben / nem is tudok egyébbel szórakozni / mint hogy a napon nézem árnyamat” idézeten rágódik, és bíztam abban, hogy jól választottam, hiszen annak ellenére, hogy a férfi nem lehetett a történet főszereplője, a saját szerepével meg kellett birkóznia! Kopott ruházata bizonyította megfontoltságát és pedellusi mivoltát, esti egyetemi végzettsége pedig biztosította azt a szemlélődő, nyugodt személyiséget, aki a közelítő iskolaigazgatót, felettesét zavartalanul várhatta. Tisztában volt ugyanis bizonyos tények — mint az ember — megfogalmazásának lehetetlenségével, és így azok meghatározása helyett inkább a változások, viszonyok kötötték le. Ügy érezte, pontatlan lenne az ember lényére vonatkozó minden válasza, hiszen annak ellenére, hogy megközelíthető mint biológiai vagy társadalmi lény, és úgy tűnik, ezen az alapon jól meghatározható, mégis évekig járhatunk, szeretkezhetünk, dolgozhatunk valakivel, hogy adott pillanatban mindez csődöt mond-