Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - HOLNAP - Juhász József: Kötetek és kísérletek
irodalmat művelőké. Tagjai nem a költészet határait kutatják, mint például az experimentális költészettel foglalkozók. Nem a bevált irodalmi nyelvet használják, s nem is a hagyományokhoz való kötődést, valamint a társadalmi felelősségtudat irodalmiasított változatát hirdetik, mint az Üdvözlet csoportja. A belső ént próbálják megragadni, mégpedig oly módon, hogy az tartalmazza a „konkrét egyediség és elvont általánosság” valamennyi árnyalatát. A csoport tagjai több ponton találkoznak, több szál fűzi őket egybe, mint bármelyik más társaságot a JAK-on belül. Az az irodalom, amelyet ők képviselnek, lényegesen több információt szolgáltat a befogadónak, és lényegesen többet árul el a költészetről — mint állandóan újjászerveződő kommunikációs közegről — az említett csoportok által képviselt bármely irodalmi irányzatnál. Ennek ellenére mégsem ezt tartom a legfontosabb szemléletnek. Számomra —• és meggyőződésem, hogy az irodalom számára is — az a legfontosabb, hogy megtaláljuk azokat a kereteket, amelyeken belül az irodalom ki tud teljesedni. Amelyeket felhasználva az irodalom teljessé és teljes értékűvé válhat. Az a tétel, miszerint az irodalom az írott nyelv, a szó művészete, véleményem szerint régen elavult, helyére egy újabb meghatározás kívánkozik, amelyet azonban még korai lenne definiálni — elhamarkodott, megalapozatlan tételnek pedig semmi értelme. Talán abban az irányban kellene elmozdulni a jelenlegi holtpontról, amely az emberi gondolkodás mibenlétének kutatása felé vezet. Hiszen az ember agyában, tudatában, ha verset olvas, verset ír vagy gondolkodik, nem betűk, papírra vetett szavak és írásjelek végtelenített szalagja fut, hanem képek és hangok és szövegek halmazai egyidejűleg! Tehát a mai értelemben vett irodalmi mű leszűkítés: egy-egy halmaz egy-egy elemének a meghatározása, amely az olvasóban ugyanannak a halmaznak a megjelenését feltételezi, de csak a legritkább esetben ugyanannak az elemnek a megjelenését. Az író voltaképpen „kényszermunkát” végeztet az olvasóval, hiszen olyan kevés információt árul el, jelenít meg, hogy az nem elégséges a teljes képhez, a teljes megértéshez. Az új szemlélet kialakulásához el kéne vetni a kizárólag szövegközpontú irodalomtudományt, és teljesen új alapokon egy jobbat, teljesebbet kialakítani. Ez azonban messzemenő következményekkel járna, amelyek felsorolása nem tárgya írásomnak, egyet mégis megemlítenék: az egész irodalomoktatás átszervezését. Visszatérve eredeti témámhoz: a legkevésbé életképes csoportnak — a kötetek alapján — a Fölöspéldányt tartom. Tagjai, igaz, közelebb állnak az általam is vallott szemlélethez, hiszen nemcsak írott szöveg szerepel a „gyűjtésükben”, hanem vizuális anyag is, ez azonban nem könnyíti meg az olvasó dolgát (még ha nem is a könnyítés szándékával történt a szerkesztés, illetve a művek megírása). Dokumentációs füzetként értelmezve az antológiát sokkal nagyobb a jelentősége, mint irodalmi (művészeti) szempontokat figyelembe véve. Résztvevői nem jelöltek ki olyan utat, amelyhez csoportként tartották volna magukat. Ezért (is) nincs ma már Fölöspéldány. A kísérleti irodalomban rengeteg az értéktelen mű, mert szinte divattá vált experimentális irodalmat művelni. Az is igaznak látszik, hogy másod-har- madrangú írók-költők lovagolják meg ezt a divatot, persze a nagyobb (?) számú tehetséges alkotó mellett. Ennek egyetlen fő oka van: nincs elfogadott értékrend, aminek alapján szelektálni lehetne. Nincsenek olyan kritériumok, amelyek minden műre egyaránt alkalmazhatók. Itt az ideje, hogy például a vizuális költészetben — amely az irodalom határainak keresése közben az emberi tudat óriási lehetőségeit tárta fel (lásd az emberi gondolkodásról szóló sorokat fentebb) — rendet teremtsünk. Legalábbis két
