Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: Ahogyan hiányzanak a percek; Nincs poharad; A harmadik kakasszó; Felebarátaim, tudjátok…; A látás ára
HOLNAP a szövegkombinációra épülő költemények — egészen a költészet tagadásához eljutó, a vizuális költészeten belül is végletet képviselő, egy-egy ötletet megvalósító, csaknem tisztán képi hatást nyújtó művekig. Hiányolom a kötetből Erdély Miklós Izgalmas szövegeit, Balaskó Jenő posztlogikal verseit, Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár vizuális műveit (ők teremtettek fórumot a kísérleti irodalomnak, és Kassák óta elsőként jelentettek meg magyar nyelvű vizuális verseket), valamint Ladik Katalint, aki a kísérleti irodalom egyik legeredetibb költője (már 1976-ban akusztikus költészeti hanglemeze jelent meg). A kötet 43 alkotója közül időközben többeknek is napvilágot látott önálló kötete, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a válogatás nem csupán újabb felvillanása a neoavantgarde szellemének, hanem egy felkészült, új utakat kereső és taposó társaság első együttes megnyilatkozása a nagyközönség előtt. Igaz, Európához, főleg egyes irodalmakhoz mérten indokolatlanul kései kötet a Ver(s)ziók jelentősége mégis óriási. 2. Lélegzet (JAK Füzetek 14, 1985J A kötetben szereplő költői-írói csoport elnevezése — egyben az antológia címe — jelképes értelmű; erre utalnak az osztrák Ferdinand Ebner mottóul választott sorai: „... a szóban egyesül a szellem és az élet. Élni annyi, mint lélegezni, a szó pedig megformált lélegzet.” A csoport ars poeticája — az egzisztencialista megismerő irodalom — számomra azt a változást idézi az irodalomban, amely a hetvenes években a képzőművészetben játszódott le, és amelyet új szenzibilitásnak neveznek. Az a szubjektív énbe való fordulás ez, ami eddig jórészt hiányzott a magyar irodalomból. A válogatás meglepő módon Allén Ginsberggel kezdődik, de hozzá kell tennem: nem a beat-irodalom egykori vezéralakjáról van szó, hanem arról a Ginsbergről, aki felül tudott emelkedni régi eszméin, és el tudott mélyülni az irodalomban. A költészet ereje és gyöngesége címen 1980-ban Belgrádban tartott előadását fordította le és adja közre Györe Balázs. Balaskó Jenő versei, mint koncerten az első hangok, megadják a második rész alaphangját: a szokatlan fogalmak és dolgok egymásutánjából és egymásra hatásából kialakuló feszült hangulatot. A „posztlogikai” versspítés és „pregondolati” nyelvhasználat által vibráló irodalom ez. Az időközben elhunyt Erdély Miklós Metán címmel adja közre írását arról, ahogy az írás önmagát írja: az írás filozófiáját és gyakorlati folyamatát. Még izgalmasabb a szöveg attól, hogy szótári cikk módjára, pontokba szedve íródott, amitől az a benyomása támad az olvasónak, mintha ő maga írná a szöveget. A harmadik rész esszével kezdődik (Ottlik Géza Iskola a határon c. művéről, Miklóssy Endre tollából), és ugyancsak esszével fejeződik be: Balassa Péter furcsa szerkesztésű és témájú (színészi lét és gondolati lét] esszéjével. A két esszé között olvasható versek közül Györe Balázs ciklusát emelném ki, valamint Rácz Péter verseit. Györe Balázs 2-5 sorosai a költészet megközelítését testesítik meg a végtelenből (irracionálisból) az egyetlen lehetséges kijelentés (szentencia) felé, és a kettő között feszülő bejárhatatlan énkeresést. A haiku kesernyés aromája jellemzi ezeket a verseket. Rácz Péter filmszerű költeményei szinte kézzelfoghatóak. A hajszálpontos metaforák, a kiélezett képek, valamint az olvasót zavarba ejtő váltások izgalmassá, élővé teszik költészetét. Leginkább az ő verseire jellemző az egzisztencialista megismerés. Versei filozofikus töltésűek. Ha nem talál ennek megfelelő kifejezést a nyelvben, újat teremt magának (madárzavar, tejeslekvár, kétévszakú ház stb.). Tábor Ádám — nagyapám szavával
