Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - KRITIKA - Mészáros László: Női szemmel
KRITIKA kéziratokban és hírlapi publikációkban már találkozhattunk, de a Barnus bátyó ebből a szempontból újdonságként hat. Feltétlenül ez a mű érdemel nagyobb figyelmet. Alapjában véve lélektani regényről van szó, melyben Hemingway öreg halászához hasonlóan az emberi helytállásról, élniakarásról, makacs életörömről győz meg bennünket Barnus bátyó. Még felsebzett tenyere kapcsán is Santiagóhoz hasonlóan morfondíroz az öreg: „Tarts ki, kéz — biztatta elgyötört két markát —, végeztünk mi már keservesebb munkát is. Többet is tán, mint ami ránk lett volna szabva. Most se hagyhatsz cserben. Nem mehetünk haza pihenni.” Ugyanakkor a lélektani elmélyülést Moyzes nem tu- datáramlásos módszerrel ábrázolja, hanem megmarad a mozaikszerű szerkezetnél és az egyszerű, már-már csupasz mondatszerkezetnél. A kisregényben felvonulnak az élet nagy tényei és témái: halál, születés, háború, béke, barátság, szerelem, építkezés, alkotás, öröm, bánat, sorscsapás és így tovább. A lélektani mélységeket és összefüggéseket azonban a leggyakrabban csak jelzi az író, ami többször is elgondolkoztatja az olvasót. A kisregény történelmi dimenzióját a cselekmény ideje adja: a második világháború utolsó napjai, valahol Szlovákia északi részén. A háború azonban csak történelmi háitér: átvonul a front a falun. Barnus bátyó számára a halál közvetlen közelségében is az élet a fontos. „Bizony neki is a fia kall, nem a havi járadék. Ki tudná Marcit megfizetni? Szép a bátorság, de a haza fuldjét éive kell szeretni, nem úgy, hogy halottakkal tömjük tele. Az öregek meg a betegek valók a földbe. Unokák nélkül el se tudná képzelni az életét. Hat rosszcsont, az kéne! Öt ugyan nem hozzák majd ki a sodrából, mert a pajtásuk lesz, Jó mesterséget ad a kezükbe, taníttatni fogja őket. Lesz köztük orvos, mérnök. Az lesz ám az öröm! Ö meg csendesen pipázgat majd a pádon, az almafa alatt, s boldogan mosolyog befelé. Ez az igazi álom: az élet álma ...“ Hibája a kisregénynek, hogy mintegy a felén túl már túlságosan előrevetítődik Marci halála, az olvasó szinte már biztosra veszi, hogy ez lesz a történet vége. S mintha az utolsó jelenet is elnagyolt lenne. Itt ugyanis az írónak nem könnyű feladatot kellett megoldania: a hős egyidőben értesül szeretett fia haláláról és arról, hogy a szomszéd özvegyasz- szony gyereket vár tőle. Ezt a jelenetet vagy még tömörebben kellett volna megfogalmazni, vagy mélyíteni kellett volna a szondát Barnus leikébe. A regény korábbi részeiben ugyanis mindig Barnus áll az események középpontjában az ábrázolás szempontjából is, a végén azonban a falusiak lépnek előtérbe, és mintegy csak kívülről látjuk Barnus reakcióját a fia halálhírére. A külső és belső események egyidejűsége és ütköztetése minden bizonnyal hatásosabb lett volna. Moyzes novelláinak tartalmi szférájára és tematikájára talán az arcok és sorsok kulcsszavak lennének jellemzőek. A történelem, a kor, a társadalom többnyire nincs, vagy csak alig van jelen ezekben az írásokban. Moyzes hősei két alapmotívummal küszködnek: a férfi és a nő örök problémáival vagy az önfeláldozó, mindent egy lapra feltevő emberek gondjaival. Az ilyen alapállásból írt novellák eleve modellszerűek, az emberi sors változásainak a leírásai és értékelései. Moyzes azonban többnyire megmarad az érdekességnél, a sajátosságnál, nem képes filozófiai mélységűvé és értékű, vé tenni a tanulságot. Persze tíz-tizenöt oldalon gyakran nem is futja többre, mint a történet elmesélésére, melynek érezzük a valóságos magvát, s amelyen Moyzes még a frappánsabb befejezés vagy filozófiai meghatványozás érdekében sem hajlandó változtatni. 5. Dusik Éva Viszonzatlan hűség című kötete nemcsak a Főnix Füzetek sorozatát gazdagítja további műfajjal, hanem irodalmunk egészének kontextusában is műfaj- élesztésként hat, hisz valóságirodalmunk vonulatában mindig is hiánycikk volt az irodalmi riport. Tulajdonképpen Dusik riportjai sem tökéletes irodalmi riportok, mert ha nem is tudnánk, ha nem is árulná el a fülszöveg a riportok rádiós fogantatását és első közreadását, a szövegeken határozottan átüt a rádiós, a magnós jelleg. A riportok azonban így is nagy figyelmet érdemelnek, és a kötetben való megjelenésüket szerencsés kiadói tettnek minősíthetjük. Tárgyában a kötet homogén mű: a múlt idők mesterségeit, mesterembereit eleveníti fel és rajzolja meg hosszabb-rövidebb portrészerű riportokban. A régmúlt és a közelmúlt mesterségeinek az elértéktelenedése és elhalása eléggé közismert tény, s néprajzilag és szó-
