Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÖRUM előtte semmi sem szent, minden mesévé lényegül át a keze alatt, s ha úgy érzi, mindez nem elég, a Marson terem, vagy férgek képében jelenik meg. Mindegy neki: a képzelet a legjobb utazótárs, ha a lelket akarjuk bebarangolni. Hogya más. Ha Talamonnak azt mondanánk, hogy a maga harminc-negyven oldalát próbálja meg másfél oldalon megírni, zavarba jönne; neki szereplők kellenek, állandó történés, helyzetek, hangulatok. Hogyának ez sikerülne, pontosabban Hogyának csak ez sikerülne, ő képtelen lenne a maga másfél oldalából harmincat csinálni. Mégis azonosak valamiben. Hogya is, Ta- lamon is nagy komponista; a kompozíció az, ami mindkettejük írásmódjában azonos, ami nélkül sem az a bizonyos harminc, sem a másfél oldal nem készülhetne el. Kompozíciójuk nem klisékhez igazodó, nem előregyártott vagy akárcsak előre látható mintákhoz igazodik. Mindkettő nagy mesélő, és a nagy mesélők legfontosabb erénye, hogy a részletekből adódik a kompozíciójuk, a szerkezet, amely a részeket van hivatva összetartani. Míg Tala- mon a cselekmény, a helyzetek, az epizódok komponistája, Hogya a szavaké, a mondatoké. Hogyának elég egy szót elrejtenie a mondatban ahhoz, hogy a szöveg a visszájára forduljon. Elég a szókompozíciójában egy szoknya színéről szólnia ahhoz, hogy egyszerre idézzen fel egy női alakot, hangulatot, benyomást, életsorsot, beszédes élettörténetet, körülményeket és hajszínt, testtartást, tekintetet, mimikát, gesztusrendszert. S ez azért lehetséges, mert mondatai, szavai a kompozíció révén nem információkat hordoznak (ez kevés lenne], ellenkezőleg: az információktól próbálja megszabadítani azokat, hogy mindennél tisztábban fejezzék ki a szavak hordozta vagy a szavakban rejlő misztikus egzisztenciát. Talamon és Hogya bizonyítja, hogy akár a mese irányában, a fantázia felé visz- szük el írásunkat, akár a szavak egzisztencia-értéke felé, azt a kompozíció révén egy olyan világba tehetjük, ahol nemcsak megtörténhet minden, hanem már meg is történt: az irodalom valóságában, e sajátos metavalóságban. És ha ezt a világot felfedeztük, lényegtelenné válik a terjedelem, a helyszín, a téma, a szereplők — talán még maga az írás is .. . SZIGETI LÁSZLÖ Mottó: Üzenet a gyermeknek: azért vagy, hogy lehessél az, akinek lennie kell Nekikészülni a borzalom kimondásának, vállalni a tisztességet, és kimondani, ki vagyok én, aki a szavakkal ekként viselkedik, ismerjük el, nagy dolog. Aki a szóval bátran viselkedik, az sem az általánostól, sem az egyestől nem riad vissza, nem zárkózik el; annak esélye van, hogy kereknek mondja, ami kerek, töröttnek, ami törött, hogy a létezés természetét ne magyarázza félre. Aki a szóval bátortalanul viselkedik, még legteljesebb lírai kifakadásaiban is legfeljebb hangzatos szavakat mond, melyeknek azonban az a minimális értékük van, hogy a tanítás színlelésével elismerik a tanítás örökérvényűségét. Természetesen nem a „sajátnak”, hanem annak a tanításnak az örökérvényűségét, amelynek a hatalomnál fontosabb a sajút szelleme, amely holmi érdekekért nem osztja meg belső rendjét, ellenkezőleg: ősi, szüntelenül táguló egységben tartja. Mindezt nem azért mondom, hogy megsejtessem: a bátorság is minősíthető esztétikai kategóriaként (az egyetlen igazán alázatos bátorság, amely feltétlen őszinteséggel szolgálja a művet) — hanem azért, hogy felidézzem a régi tanulságot: aki megérti világát, s bátorságot merít, hogy ennek megfelelően cselekedjék, még nem biztos, hogy világát bátran, a tanítás sze- retet-hitén át képes elmondani. Ehhez eredendő talentum kell vagy olyan agy, amely — miközben tudja, hogy nem született őstehetségnek — azzal is tisztában van, hogy küldetés ruháztatott rá. Hányszor állunk az ismeretlen küszöbén, telítetten borzalmasnál borzalmasabb szavakkal, s nincs erősebb vágyunk, mint hogy túllépve rajta, a semmi birodalmában olyan építkezésbe fogjunk, amelyben kiokádott szavainkból új végvárak születnek. Üj, az előzőekhez bár hasonlatos forma, mégis más rend. Megjelent egy könyv, amely nemcsak egyéniségeivel, hanem az általánosba olvadó szerzőivel is új rendet követel — és nem csak magának. Tulajdonképpen mit is tettek érkezésükkel, mihez viszonyítva új az ő követelésük? A görög tragédiák, a reneszánsz drámák hőseihez
