Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - HOLNAP - Szászi Zoltán: Ballada
HOLNAI SZÁSZI Zoltán Ballada Az ember vonatra száll. Fellép a lépcsőn. Hiszi, elindul. Valahova. Hó a nyoma. Hideg szél. Elviszi sikítva vaskeréken a vonat. Balladát szövöget. A szó fonál, a vetélő gondolat. (Elvetél.) Eltévedtél. Erre gyere! Ne menj arra! Lovat rajzolj fel a falra, nyergeid meg, menj tovább! Adj, király, katonát! Nem adok! Halálba maguktól is mennek azok! Ludaeskáim, gyertek haza! Nem mehetünk, ott a farkas! Ordas farkas, nem takarodsz?! Nem takaros, így is jól van! Libák, libák, ti ostobák! Bezzeg árokparton, beléndek meg vadsóska közt henteregtek. De nem velem! Balladámat bordáimmal szövögetem. Kimegyek a malomhoz, meghajtom kerekét, megtöröm a kendert, megtörik a derekam, megtörik az ég is, elhajlik a fű is, a vonat csak szalad, hozzá csörömpöl is. Fönt a vagonban ember arca látszik. Aztán másik arc. Aztán harmadik. Nincs útja se oda, nincs útja vissza se. Arcát csikorgatja idő gerebenje. Idegét tilolja vasűtcsattogás. Szemét áztatja véraláfutás. Akácok égnek fehér virágjukban. Elsuhan a vonat. A vonat elsuhan. Csendesedik a test. Több darabba’ van.
