Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
nyomásmérő légnyomást kap” stb.). A második sík: pontosidő-jelzés és időjárásjelentés: egyrészt a létezés múlását, szüntelen változékonyságát érzékelteti, másrészt pedig metaforikus síkokra vált át: „7 óra 41 perc a nap felszántotta az eget (...) 9 óra 59 perc szerintem a nap mazochista és fajgyűlölő” stb. A harmadik réteg a „három vércsepp (...) újabb három vércsepp (...) újabb százhetvenhat vércsepp (...) ötven liter vér”, illetőleg a „határ”, „határsáv” motívumok ismétlődése révén a háborúskodások okaira, geopolitikai meghatározottságára utal. Érzi Juhász (lásd még Játék című versét) a világ mai veszélyeztetettségének a tudatát is, mint ezt a montázsának negyedik síkjába tartozó motívumok jelzik („N-bomba”, „középhatósugarúak”, „az atomtyúk tojásgránátot tojik” stb.). Szellemes, ötletgazdag teljesítményt nyújt Juhász József a Mai magyar nyelvtanban is (ugyancsak kulcsszövege ez az antológiának), anélkül, hogy jópofáskodó öncélúság ragadná el nyelvfacsaró és nyelvteremtő képességeit. Wittgeinsteinhez, a nyelvfilozófiához kellene visszahátrálnunk, hogy Juhász „nyelvkritikájához” kiinduló elméleti alapot teremtsünk. Mindez azonban, már csak azért is, mert a Mai magyar nyelvtan ugyancsak terjedelmes szöveg, messzire vezető és hosszadalmas elemzést kívánna. Ezért csak annyit: Juhász ráérzett korunk nagy dilemmájára, szó és fogalom, jelentés és értelem viszonyának felbomlására, a szavak és tettek közötti diszharmóniára. Lévén a nyelv a valóság tükre (ha mégoly görbe tükre is, mint amilyennek a Mai magyar nyelvtan mutatja) fiatal költőnk nyelvkritikája egyúttal kritikája: szatírája, paródiája a valóságnak is, ironikus kertészolló azoknak az életünket körülburjánzó vadhajtásoknak a nyesegetésére, amelyeken a karrierizmus, a korrupció, a hivatalnoki önkényeskedés, visszaélés s a bürokratizmus mérgező gyümölcsei teremnek. IV A miniportrék, a részletképek után néhány gondolatot az egészről, az antológia kiváltotta összbenyomásokról is. A gyűjtemény centrumába mind a szövegek esztétikai értéke, stiláris és kompozíciós kidolgozottsága, mind pedig a bennük kimutatható világ- szemlélet, a költészet tárgyához való viszonyulás alapján egyelőre három (illetőleg egy más nézőpontból: három plusz egy) költőt sorolhatunk. A három név: Farnbaueré, aki teljes mértékben a „reflexió misztériuma” jegyében írja ontologikus-gnoszeologikus szövegeit, továbbá Hizsnyai Zoltáné, valamint Krausz Tivadaré, akik kísérleteik egyik vonulatában szintén a logikai konstruktivizmus, az elvont tárgyiasság líráját képviselik, azt a fajta költői megnyilatkozási módot, amelyet a kifejezendő tartalom elvontsága (bölcseleti, antropológiai jellege), illetőleg a tartalmat megérzékítő-tárgyiasító poétikai eszközök (realisztikus, de ugyanakkor szimbólum értékű képek, apikus helyzetek stb.) alapján az újabb magyar szakirodalom az „elvont tárgyiasság” lírájának nevez. Felerősödik az antológiának ez a jellegzetessége, ha figyelembe vesszük, hogy mindez nemcsak a centrumra érvényes, hanem a centrumon kívül eső verstartományra is. Csepécz Szilvia — T. S. Eliot terminusát Idézve, — éppen egy szituációversben (Talált tárgyak hivatala) nyújtotta eddigi legjobb teljesítményét. Szemléletük alapján egyértelműen a centrum felé gravitálnak Feliinger legsikerültebb szövegei: elemzett Holan-homma- ge-ja, Pilinszky-verse s az Almatragédia; ugyanúgy, mint Ravasz József két sikerült opusza, a Szeretkezők és a Dráma. Ám akkor erősödik föl csak igazán a Próbaút gon- dolati-bölcseleti karaktere, ha ehhez a szemléleti-poétikai centrumhoz kapcsoljuk a kötet prózaíróit is, akik közül kettő — Hogya György és Talamon Alfonz — sem tehetség, sem anyagformálás, sem stílusteremtés, sem gondolkodás dolgában nem marad el a centrumbeli költőtársaktól. Mi által kötődnek hozzájuk? Elsősorban gondolatiságuk által, azzal a törekvésükkel, hogy megpróbálják „megemelni”: mítoszivá avatni témáikat. A felületességekre oly hajlamos szlovákiai magyar kritikában a mítosz fogalmához sokáig az eretnekség: a misztikum, az irracionalitás, a menekülés, a valóságtól való tudatos elfordulás képzete tapadt (s tapad talán még ma is). Pedig az újabb mítoszelméleti kutatások kimutatták, hogy e legősibb történetmondó műfaj nagyon is racionális szerkezettel bír: egyik rétegét a tulajdonképpeni történetmondás, a cselekmény
