Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
szavai is? Azért, hangozhatnék az ellenvetés, mert ugye tudjuk József Attila óta, hogy „A líra logika, de nem tudomány”, no meg azért sem, mert — mint Antonio Machado szellemesen megfogalmazta — „Az intellektus nem énekel”. Mindkét állításban van igazság, de csak részigazság persze. A filozófiával kacérkodás többször is felbukkant már a költészet fejlődése során: „A reflexió misztériuma"-t — hogy Farnbauer egyik, önjellemzésként is felfogható verseimét idézzem — ismerte már a középkori misztikus, majd később a barokk líra, az angol metafizikusok költészete, századunkban a spanyol hermetizmus; ott van Farnbauer előképei között Vladimír Holan és Miroslav Holub, a magyar költészetből a Tűzkút Weöres Sándora, a Szálkák Pilinsz- kyje, Nemes Nagy Ágnes, a fiatalabbak közül pedig a Héj Oravecz Imréjének vagy a filozófia lirizálásán fáradozó Petri György-kötetnek (Magyarázatok M. számára] a termékenyítő hatása is. A hagyományos versfogalomtól — mind stílus, mind pedig tárgy tekintetében — a csehszlovákiai magyar líra fejlődéstörténete során Farnbauer Gábor távolodott el a legmesszebbre. Költészetében nemcsak a személyesség szívódott fel a személytelenben (erre líránk korábban is kínált már példát, lásd például Tóth László első két kötetének objektív líráját), hanem mintha a téma — a jól körülírható, egyértelműen meghatározható tárgy — is feloldódott volna a reflexióban. Román Ingarden a műalkotások tárgyi rétegének vizsgálatakor kétféle tárgyat különített el egymástól. Van egyrészt az objektíve létező tárgyak rétege (pl. egy természetleíró versben), másrészt léteznek ün. „intencionális tárgyak”, amelyek fizikai valóságukban nem reprodukálhatók, lévén elvontak (mint pl. igazság, idő stb.). Tudat és világ közötti kapcsolat Farnbauernál nem a közvetlen érzékelésben, hanem a közvetett megismerési módban, a reflexióban valósul meg, amelyben az emberi „szimbolizáló tudat” (Cassirer) ösz- szekapcsolja a képet a fogalommal, miközben a hangsúlyt az utóbbira helyezi, arra, hogy egy „általánosított ábrázolási antropológiát” dolgozzon ki. Ezért válhat Farnbauer számára a vers, mint Mutass nekem ... című szövegében írja, á „lelkiségbe szublimált akarat”, a „pszeudoteljesség” megvalósulásáriak terévé. Egyik esszéversében lEgy másik élménytől] — a szövegeiben ritkán tapasztalható, közvetlen személyességgel — egy gyermekkori élményét meséli el; az alanyiságból azonban könnyed eleganciával «meli át művét az általánosítás és a filozófia síkjába: „itt hever előttünk a , lét, unszoló, kényszerítő és vak tolakodással, és végképp nem tudjuk, mihez is kezdjünk”. Mihez is kezdjünk?! Farnbauer meg akarja fejteni a talányokat, ezért is néz szembe újra és -újra az ontologikus-gnoszeologikus kérdésekkel, mégpedig nem a partikuláris,,- hanem mindig a nembeli ember látószögéből. Ebbéli igyekezetében olyan messzire megy, hogy képes önnön személyiségét is fölszámolni, megkérdőjelezve, ironikus távolságtartással mintegy kívülről szemlélve önmagát íMentem csak ismét..., Szingularitás, Az-én nevem — alcímében: Himnusz identitásomhoz]. Esszé az ember kulcsáról című prózaversében így ír: „»Saját« kulcsával »más« ajtaját feszegeti az ember. Bár másokban és öntudatlanul, de kívülről közelít megzavart önmagához.” Ez a távolságtartás és a ráció tisztelete (annak fölismerése, hogy „Az ész ártatlanul fölszámolja / spontán motivációinkat. / Fintorog kényszereinken, / s mi több — fintorog élvezeteinken (...) ablakot lel a képvágy falában — / kibámul, megnézi hány óra van / és nyugodtan lehülyéz”), tehát a ráció tisztelete magyarázza, hogy Farnbauor szemléletét sűrűn átszövik a paradoxonok, a tézis—antitézís-szerű gondolatütköztetések, az ironikus-önironikus magatartás, melynek során „egyik énváltozatot a másik után” veti alá ,,a külső-belső stabilitás szigorú és kellemetlen bírájának”, mint azt A szégyen- lősség metafizikájában írja. Poétikai szempontból e szemléletileg egyöntetű szövegekből egyelőre három verstípus körvonalazódik elő. Az egyik a gnómák (a négy sornál nem hosszabb, egyetlen képből álló, statikus szentenciát, illetőleg dinamikus paradoxont tartalmazó versek) csoportja (Csillagokt Lépés, Zsolozsma, Esszé a történelemről vagy éppen a náluknál kevésbé kidolgozott Isten, Feszület, Iskola a határon], A másik a közepes terjedelműnek mondható versszövegek csoportja, egyik pólusán az érett (Minden furcsát...], a másikon a kevésbé érett teljesítményekkel (Konstatálom az új reggelt...]. Az esztétikai érték- különbséget Farnbauer esetében általában nem nyelvi vagy stiláris tényként, hanem az interpretálhatóság függvényében érzékeli az olvasó: a kihagyásos, jelzésszerű ver-:
