Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
KRITIKA a tudata közötti feszültség. Stíluseszközei egyszerűek, ősi és ismert motívumkontrasztokkal él (éj, sötét — hajnal, fény), a nyelv zeneiségét, a rímelés lehetőségét is kihasználó formákban, melyeknek tárgyi-szemléleti rétegét (számomra a korai Mikola Anikó lírájának hatásáról is tanúskodón) plasztikus természeti képek alkotják: • „Mint összekuszált üvegszálak beleszürkülnek az árva ágak a lecsúszott égbe dér riadozik az orgonabokrokon fegyverrel fogad az áhított otthon megtértél végre Hihetted-e hogy visszatérnek a rózsaszínből szőtt gyermek-éjek látva a fákat? Fészeknyi álmot karcolnak a ködbe magyarázva hogy most már örökre hiába lázadsz." (Félúton) A fenti verséhez hasonló fogalmazásmódot, amelyből letisztultán csöppenne elénk az eredendőn lírai verstípus csodája, az érzelem, kellő önfegyelem híján egyelőre ritkán sikerül megvalósítani. A Kötődésben megbomlik a vers egységes átformáltsága: az objektív képi sík után („üvegharangok kelyhe rezdül") átvált a kevésbé kifejező, közvetlen vallomásra („s én még kereslek / anyám...”). Kettéhasadt vers Az utolsó délután is: első szakasza, az olyan szinesztéziás telitalálatoknak köszönhetően, mint az „ősi lámpások kiabálnak” sor, hibátlan, érett teljesítmény; a hozzá logikailag nehezen kapcsolható második strófa viszont sorozatos képzavaraival az éretlenségnek, a kompoz'ciős fegyelmezetlenségnek a riasztó tüneteivel terhes: „pipacs-szívekből jegenyék csipegetnek / hússzínű tóból fenyőmag ízek / temetik utolsó délutánunk”. Az állomás felett- ben a harmadik—ötödik sor katakrézisének törlésével válnék tisztábbá a különben szépen megformált s ismét csak egy árnyalt szinesztéziával, az „olajszín sóhaj”-jal is élő fantáziakép. Nyers moralizálgatása miatt aligha minősíthető versnek a Végül, széteső kompozíciója, erőtlen allegorikussága miatt pedig a Fókusz. Mi hát a reményt keltő akkor e mindössze tizenkét darabból álló Csepécz-versfüzér- ben? Az alanyi, érzelemkifejező líra körébe tartozó szövegek közül a már idézet ^Félúton, s a képiségének frissebb volta révén még tán ezen is túltevő Fájdalom című vers. A vallomásos én-líra e legkimunkáltabb opuszaival egyenrangúak azok a versei, amelyek — a fiatal költő továbbfejlődésének egy másik lehetséges útját előlegezve — az elvont tárgyiasság s a szituációvers kategóriájába tartoznak. Bizonyságul Az őz című költeményt említeném, de még inkább a Talált tárgyak hivatalát, amely hibátlan meg- formáltságának köszönhetően úgy válik Csepécz Szilvia — s egyáltalán az egész antológia — egyik legérettebb szövegévé, hogy egyúttal jelzi alkotója számára azt az irányt Is, amelyhez a jövőben tartania kell(ene) magát: „Az asztalon hervadó esőcseppek a jogosokon elszórt emlékek rongyolód.nak ilyen az elmúlás — hirdetik vigyoruk sárga képbe dermedt egy megrepedt tükör hasadékában Rég kifakult ütőerek húrjain tangót játszik az öregedő Ámor s a polcok sosem volt estélyi ruhái cinkosan néznek az elfelejtett tulajdonosra”
