Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - NAPLÓ - Rákos Péter: Búcsú Sziklay Lászlótól
BÚCSÚ SZIKLAY LÁSZLÓTÓL K észületlenül ért a hír, nemcsak azért, mert ez a fajta hír mindig készületlenül éri az embert, hanem azért is, mert egészen másra készülődtem. Nemrégen hozta volt meg a posta legújabb könyvét, mint rendesen, dedikációval: „Fülemben még mindig az Orbán harang zúgását hallom." Ügy indultam útnak Veszprémbe, a magyar—szlovák—cseh összehasonlító irodalomtörténeti szimpóziumra, hogy ott nemcsak bejelentett előadását hallgatom meg, hanem el is beszélgetünk, úgy istenigazában, ahogyan szoktuk: rról-arról, legfrissebb írásairól, személyes és országos „közös dolgainkról" és — kifogyhatatlanul — városunkról. Nem adatott meg. S néhány nappal később már csak ravatalánál tiszteleghettem a farkasréti temetőben. Akkqr főhajtással, most: toliammal. E legszomorúbb műfajnak nincsenek szigorúan megszabott törvényei: személytelenül szeretnék rámutatni az eltávozott jelentőségére, de elfogódom; megrendülésemről kívánnék vallani, de int a kötelesség, hogy élete és életműve főbb mozzanataira tárgyilagosan emlékeztessek. Akitől búcsúzunk, Sziklay László, a magyar irodalmi tudományosságnak s azon belül az összehasonlító irodalomtudománynak évtizedeken át volt kimagasló képviselője. 1912-bcn született Kassán, Sziklay Ferenc tanár, író, irodalomszervező és közíró fiaként — ez olyan alapvetően fontos személyi adat, am'elyhez mindenkor fiúi hűséggel ragaszkodott, amióta csak ismertem. Vagyis, személyesen, 1954 óta, s csak akkor tudtam meg, hogy egy utcában is laktunk a Hernád malomárka mentén: otthonomtól a Jakab- palota két perc járóföldnyire volt. Eötvös-kollégistaként végezte el 1934-ben a magyar—francia szakot a budapesti egyetemen, de már ekkor elkötelezte magát a szlováknak is. Utána középiskolai tanárként Nyíregyházára került, s lett nála alig valamivel fiatalabb első tanítványai számára a francia kultúrát megtestesítő „moszjő”, mint azt a végbúcsúnál egyikük — szinte méltatlankodva az alkalom felfoghatatlan igazságtalanságán — felemlegette. A harmincas évek végén mint meghívott előadó már a debreceni egyetemen is oktatott. S amire már ekkor, pályája kezdetén, meghozva az ezzel óhatatlanul együttjáró áldozatot, elszegődött, az utóbb, a háború után, munkássága középpontjába került, missziójává lett: a magyar—szlovák közeledés szolgálata. Áldozatot mondok, mert aki, ha mégoly lelkesen is, rászánja magát, majdnem mindig egyéb vagy távolabbi célok háttérbe szorítása vagy elejtése árán teszi. Hamarosan Sziklay László lett a magyar szlovakisztika vezéralakja, a magyarországi szlovákság oktatásügyének egyik szervezője, a szlovák irodalom történetének tanára Budapesten, majd egy ideig a szegedi Pedagógiai Főiskolán, ahol a szlovák tanszéknek nemcsak oktatója, hanem megalapítója is volt. Azután a Magyar Tudományos Akadémia irodalomtörténeti (ma: irodalomtudományi) intézetének lett tudományos főmunkatársa, később az összehasonlító irodalomtörténeti osztály vezetője; munkássága, életműve pályájának ezen a leghosszabb utolsó szakaszán bontakozott és teljesedett ki. Korábbi részlettanulmányok, sőt összefoglaló munkák után 1962-ben adta ki legnagyobb szintézisét, A szlovák irodalom története című könyvét, amely [ha vitára is ösztökélt némelyeket) szakmai színvonalával és szemléletével respektust keltett, általános elismerésben részesült, s a szlovák irodalomtörténetírás mércéjével mérve is nagy és úttörő teljesítménynek bizonyult, egykori aspiránsa, Rudolf Chmel szavával „módszertani vívmánynak s a szlovák irodalom más nemzet jelöl való megközelítése egyedülállóan eszméltető példájának". Lég-
