Irodalmi Szemle, 1987

1987/6 - HOLNAP - Haraszti Mária: Színek, hangulatok egy kiállításról

is egy kőre telepedett inkább. De ott egy pici reményfolt is: narancsszínű pintyőkeféle madár a kövön, vagy inkább benne. Lemenő nap, haldokló fa. Janecek Óta érdemes művész Vén fa II. c. alkotása (1983—1986).

Majd három egymás mellé rendezett vászonra figyelek: a szürkéskék és a fáradt lila árnyalatai dominálnak. Messziről úgy tűnik, mintha ezernyi apró színes kristálygömb ragyogna, szűrné-törné a fényt, s azon át tárulna elénk a látvány: két vásznon a város, a középsőn a társ után kiáltó magány. Jezek Stanislav festette meg Prágát (1985) és a Várakozást (1986).

Aztán mesterséges naivitással megkonstruált harsány képek jönnek, majd mozgalmas tablók, és egy virágcsendélet: a hatalmas, hervadt virágok mintha le akarnának dőlni a vászonról, „elfáradván szagosodni”; azt várom, hogy feldöntik a fehér vázát, és — kész. Végü(n)k lesz. Közelről is megnézem Karmazín Jifí Napraforgók c. olajképét (1985): kaotikus pacák nagy felületen. Csak tisztes távolból kelnek újra életre: vibrálnak, mozognak, kúsznak ...

A másik falon dinamikus, nagyméretű alkotások — szépek. Egymás mellé sorakozva azonban egyik sem hagy olyan le- nyomatot az agyban, amely elraktározódva bármikor előhívható — vagy legalább a hangulata felidézhető. Ám arrébb két nagy vászon megállít: két szürkéskékbe mosódó figura, két múltból figyelő arc. Öregemberek, tekintetükkel szinte már a nemlétből üzenve valamit. Megtörtek? Szomorúak? Bölcsek? Mi az, amit majd elveszítenek? Tudás. Csak az lehet, érzem. Sok-sok munkával leélt nap. Megrendít, ahogy szinte már távolodnak is, belemosódva a szürkéskék semmibe — ha el- s visszafordulok, lehet, már nem is látom őket... Ám a szemük kapaszkodik — a két arc egy helyre szegeződő tekintete —, s kapaszkodik két kezük — mibe is? Egymásba — de élőn.

S amire tekintetük esik: szobor. Apró, bronzszínű lányalak, szoknyája lebben, ahogy virágcsokrot emelve (mezítláb: talán a rétről) szökken; olyan, akár a tavaszi szellő. Krystofek Jifí: Az ijjúság boldogsága (1986). A két figyelő szempár: Suchy Vladimír érdemes művész: Bohus- lav Reynek grafikus és Martin Sladky festő portréja (1986).

Szobor-bozótos szélén egy darab kő. Kavicsszínű márvány. Teljesen zárt konstrukció (a tojás lehet ennyire önmagáért való), a külvilágnak nincs hol beléka- paszkodnia. Ülő alak sejlik fel belőle, mozdulata — mozdulatlansága — össze- törtségét zárja magába. Még a fény is cseppekben pereg le róla... Wielgus Jindfich érdemes művész: Bánat (1986).

Lépcső vezet le az alsó szintre. Itt egymás mellé zsúfolva fogadnak az égszínkékek, fehér, ezüst, rózsaszín, harsány tarka, a szürke, narancs árnyalataiban fürdő vásznak, s némelyik előtt gyanakodva szűkül össze szemem: ezt már mintha más is! ... Sokféle stílus és stílushatás keveredik négy párhuzamos falon, meg sokféle téma, forma és anyag. Van köztük szokványos, megkapó, kedves, unalmas, izgalmas is.

Egy óriásvásznon fiatal balett-táncos lány dől a korlátra, fáradtan, kecsesen mégis, és feszülő-remegő inakkal, akár a Bús magyar sors lova. Med Milán: Éva (1986).

Jobbra nézek, elmosolyodom; akár egy félbe vágott tojás: fehérmárvány csecsemő fekszik a hátán, kez-lába a szájában, hegyes popsija égnek mered, jaj, mindjárt az oldalára dől, s akkor kacagnom kell! Niznansky Peter Öröm c. munkája (1986).

Portrék, aktok, torzók, kisplasztikák sora. Hirtelen elém lép egy kicsi, sötét kép: jobboldalt kihalt lépcsőház dereng, bal felé ablak, rózsaszín fény teszi láthatóvá a szobában ülő két alakot, a férfit és a nőt. Az egyik talán újságot olvas, a másik mintha varrogatna; akárha egy lakatlan szigeten tört volna rájuk az este — Brydlová Éva: Szülők (1985).

Később a sok lila meg zöld között feltűnik egy téglavörös kép, Velcovsky Josef Összetett tája (1987). Csupán néhány sötét, bordólila kavics és csupasz fa alkotja a tájat, amely mintha úgy volna összerakva, akár az egymásra szórt papírlapok, melyeknek ábráiból csodaképp egy mű bomlik elő, s a táj mintha még kész se lenne, mégis — egyszerűségében, tisztaságában megkapó ...

Kilépünk a tavaszi fényre. Szótlanul ballagunk a folyóparton. Az jut eszembe, hogy a jó műalkotásnak nincs szüksége körmönfont értelmezésekre, ravasz bele- magyarázásokra: elég megállni előtte, s magát kínálja.