Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - HOLNAP - Csóka Tibor: Hétközélet
Mélységesen megértett. Ő volt az egyetlen. Én még szeretem, ő meg férjhez ment. Nem tudom, szeret-e még, de írni ír. Tegnapelőtt volt a névnapom, egy lapot kaptam tőle. Hogy pusztulna el! YVETT! Egyik szomszédunk mondta, amikor még otthon laktam, hogy tizenegy éves koromig én is cigarettáztam! Sőt! Még falevelet és itatóspapírt is összesodortam, és rágyújtottam. Füstöltem, mint három gyárkémény. Én már nem emlékszem rá. És hogy tizennégyig még ittam is. Egyáltalán nem emlékszem erre sem. Jó, hogy elkerültem otthonról. Ha maradok, ma biztosan nagy piás vagyok. Jegyzékbe vett alkoholista. Meg hogy párszor az apám hozott haza a hátán, mert járni sem tudtam. Olyan részeg voltam. Furcsa, hogy nem emlékszem rá. Most huszonkettő vagyok, és nem emlékszem semmire. Piálni ŐK már nem hívnak. Mert erős vagyok. Ezt is akkor tudtam meg, amikor részegen jöttek meg. Elkezdtek macerálni, én meg tűrtem. Aztán már idegesített. Elkaptam a legnagyobbikat. Megszorongattam. Csak egy kicsit. Moccanni sem bírt. Azóta nem maceráinak. Néha jobb lenne, ha idegesítenének. De félnek. Pontosan nem tudom, hol vannak a szüleim. Néhányan azt mondják, olyan helyen, ahol a részegeket szoktatják le az ivásról. Pedig nem ittak mindig. Amikor gyerek voltam, biztosan nem. Remek gyerekkorom volt. Egyszer apa korán jött, és ment anyu után a szobába. Az ajtóban álltam. Felpofozott valakit, akit az ágy alól húzott elő. Emlékszem, sokáig veszekedtek. Apa elment, és másnap hozták haza. Dőlt belőle a vodka, úgy kellett a padlót törölgetni alatta. Aztán meg anyám alól. Amire még emlékszem, az az volt, hogy apa sokat játszott velem. Anya is. És jól főzött. Apa valami nyelvre is tanított, nem latin volt. Jó szüleim voltak, de már nem hiányoznak. Aztán úriemberek jöttek értem. Világosan emlékszem rá, sötét volt, meleg. Úriemberek voltak biztosan, mert ugye ki hord manapság sötét öltönyt, nyakkendőt fehér inggel? Elvittek az intézetbe. Sok gyerek volt ott. Mindegyiket bolondnak tartottam. Kijártam az alapsulit, és beléptem az ipariba. MEGISMERTEM ADRIKÁT. Mindenki így hívta. Jó nő volt. A srácok csak úgy mászkáltak körülötte, mint a legyek. Egy este magával hívott. Engem! Az iparihoz tartozott néhány csűr, szántóföldek, legelők, gazdasági épületek, miegymás. Itt gyakoroltuk a szakmát. Az egyik csűrbe mentünk. Ketten. Nem volt ott senki, csak az a rengeteg szalma. Meg egy köpeny rajta. Semmi más. Lassan gombolta ki és vetette le. Szép volt meztelenül, sokáig bámultam. Hanyattdőlt a szalmán, megadó pózban. Odamentem, letérdeltem. Föléhajoltam, és beleharaptam a húsába. Felugrott, azt kiabálta, hogy bolond, bolond vagy. Meztelenül futott ki az estébe. Meleg volt és varázslatos a teste. Este lefeküdtem, nem tudtam elaludni. Adrika járt a fejemben, meztelenül nevetett, csücsörítette száját. Lelki szemem előtt is tökéletes volt. Kimentem a klotyóra, éreztem, ott áll mellettem, ellenőrzi minden mozdulatomat. Tanácsot is akart adni, de akkor, akkor valami megindult... Férfi lettem. Már nem vagyok gyerek. Nem éreztem, hogy' felnőttem, de a többiek elbeszélése alapján biztos voltam benne. Szóval még az ipariban férfi lettem. Ettől függetlenül már akkor utáltam mindenkit. Nem érdekel, hogy engem ki szeret, utálom ŐKet, mert én nem cigizek, nem iszom. Utálom magamat is, ha köpni tudnék úgy, hogy a pofámra ragadjon, nem haboznék egy pillanatig sem. Főleg azokat utálom, akik levelet kapnak. Évente négyet én is. Mindenkinek van valakije, csak én vagyok józan. Minden héten kapnak.
