Irodalmi Szemle, 1987

1987/6 - NOTESZLAPOK - Kövesdi Károly: Közjáték, Ösztön

, A kép új képeket szül. Látom a tipegő anyókákat, amint nyári délutánokon a csöndes parkok padján ülve seregnyi galambot etetnek gyermeki örömmel. Látom a madárhullákat a házfalak tövében, amelyeket még a kóbor macskák is kikerülnek. Ödön épületek padlásain tonnányi galambpiszok, a galambok járványos betegségeket terjesztenek. Szent Márk tér galambjai, Picasso békegalambjai az ünnepi felvonulások transzparensein.

Az ilyen bonyolult összefüggésrendszerben az ember hajlamos az elbizonytalanodásra, s egyre nehezebb eldönteni, ki a támadó és ki a megtámadott.

Csapatnyi veréb ül a girbe-görbe ecetfán. Ez az udvar egyetlen fája, sőt növénye, az asztaloktól kissé félrehúzódva álldogál, akár egy háborús sebesült. Ha pár lépést tehetne, nekitámaszkodhatna az udvart bezáró kőfalnak; akkor talán könnyebb lenne a végtelen ácsorgás; kicsit fellélegezhetne, s méltósággal viselhetné küldetését, ami abból áll, hogy az udvar, amelyben sört csapolnak, az ő jelenlétének köszönhetően nevezhető kertnek.

Ősz van, kevesen ülnek az asztaloknál. Többnyire törzsvendégek, no- torikus sörözők, kispénzű diákok, egykét unatkozó öregemeber. Csak a verebek csivognak önfeledten, őket, szemmel láthatóan, nem zavarja a hideg. Különben is, kellemes foglalatosságot találtak maguknak: az udvar közepén álló műanyag szemétgyűjtőzsákból lakmároznak, ingázva a zsák és az ecetfa ágai között. Szárnyra kapnak, odaröppennek a zsák pereméhez, kettő-három eltűnik a zsák gyomrában, szöszmötöl odabent, aztán felkap a peremre, s huss, újból vissza az ecetfára. S ez így megy a végtelenségig. Négyen-öten megtelepszenek a karimán, ketten-hárman lebuknak lakmározni, újra fel, aztán váltás: a kint ülők be a zsákba, a felbukkanok várakoznak, figyelnek. Előfordul, hogy csak egy marad kint, a többi bent „dolgozik”. Néha csak egy veréb van odalent, máskor öt-hat is; a zsák pereme azonban mindig foglalt, nem marad ügyeletes őrszem nélkül.

Már legalább tíz perce figyelem az önfeledt játékot, amikor szokatlan dolog történik. Egy szem veréb maradt csak a zsák peremén. A többiek felgallyaztak az ecetfára, csak ő maradt az éléskamra előtt, valószínűleg a leg- éhesebb. Sokáig tétovázik, aztán győz a mohóság: zsupsz, eltűnik a zsák mélyén. Ebben a pillanatban úgy érzem magam, mint egy izgalmas futballmeccsen, szurkolok a verébnek. Van miért: éppen közeledik valaki. Mikor elhalad a zsák mellett, nem sejtheti, hogy egy kis szárnyast ijeszt félholtra. Mint az őrült, vágódik ki a veréb a zsákból, zavarodottan, csapkodó mozdulatokkal. Azt sem tudva, hogyan meneküljön, hirtelen az irányt is elvéti az ecetfa felé, ahol a társai gubbasztanak. Rövid tétovázás után aztán mégiscsak odalibben közéjük, s izgatott csiviteléssel hemzseg a sárga levelek közt.

Lám-lám, gondolom, mire képes a mohóság! A legősibb, s talán a legerősebb ösztönt is képes legyűrni a másik: az életben maradás ösztönét a másik ... A milyen? Hisz az evés is a lét- fenntartás ösztönétől kap ösztökét, hasonlóképpen, mint a párzás. Valahol mindegyik a létfenntartást szolgálja, s ha valami elgondolkoztató a veréb esetében, az inkább a pillanatnyi