Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - VALLOMÁS - Mészáros Károly: Ősök keresése, avagy végy példát a Dunától
VALLOMÁS romjai, a pincéi csaknem épen álltak. Hatalmas, tágas pincék, mint egy-egy lakosztály, ahol gyümölcsfeldolgozás és bortermelés folyt. Egyszer borpincét is nyitottak itt, de a falu asszonyainak felháborodása miatt csakhamar becsukták. Aztán eltüntették a hires kastély romjait is, felszámolták a pincéket; nem felelt meg a rendeltetésnek. Ma a kastélynak egyetlen része van meg, egy lakályos toldás, mely évekig orvosi lakosztály és rendelő volt. Az orvos azóta új lakásba, új rendelőbe költözött. Egészségügyi központ létesítését is tervezik a faluban. Szóval ez a Kari — talán fájós lábai miatt — egy sámlin ült mindig a pincék előtt, almát pucolt, és parancsokat osztott halk, szelíd hangon a gyerekeknek, akik a nyári szünidejüket töltötték itt munkával. Köztük nemegyszer én is. Nem hangoskodott, nem szidott senkit; csak ült csendesen és mélabúsan. Mészáros Kálmán — amíg erővel bírta — sokat segített nekünk a sportban is. Vezető volt... Sokszor néztem rá oldalról ... a tekintetes úr. Ma így kellene szólítanom, ha olyan világ volna. Bizonyára hajtanám az ökreit vagy a lovait; béreslegény lennék nála, mint az apám ... Az őse — apja? — szintén földbirtokos volt: Mészáros Károly (a druszám!), annak az apja még nagyobb úr. S talán nekik volt az ősük (fájdalom — bár ezt ki tudhatja? — nem nekem) Mészáros Ignác, felbári földbirtokos, aki az első magyar regényt írta ezzel a furcsa címmel: Buda várának visszvételekor a keresztyének fogságában esett egy Kartigam nevű török kisasszonynak ritka és emlékezetes történeti (1772-ben); a regény még a múlt században is jeles olvasmány volt. Kevesen tudnak ma erről Felbáron ... Kálmán bácsi hirtelen halt meg, a hatvanas évek közepén. Sánka Ödön már szomorúbb jelenség volt. Róla az a hír járta, hogy cselédjeinek fütyülni kellett, ha gyümölcsöt szedtek. Amikor a kocsmában ránéztem savanyú ábrázatára, tudtam, nem bocsátotta meg a világnak, hogy elvették a földjeit. „Földönfutónak” érezte magát azáltal, hogy csak annyija lett, mint nekünk. Á, sokkal többje! Sohasem értettem meg, hogy miért élnek ma is jobban azok, akik azelőtt is jobban éltek. Mert tudtak élni, no meg aztán nem mindenüket vették el, csak a földet, meg a lovat — megmaradt sok minden: a ház, a berendezés, miegymás. Míg a magunkfajtának semmije se volt, s nem is volt miből vennie. Csak később, amikor a gyerekek is felcseperedtek. Évekig dívott ebben a faluban — a különbözőség. A múltból itt maradt viszonyok: ez gazdag volt, ez szegény. Ha gyakorlati haszna már nem is volt. Elhúzódtak egymástól. Mikor én ötvenhatban visz- szakerültem, már csak elmosódva lehetett érzékelni. Ha nem figyeltél oda, nem is vetted észre. Ahhoz, hogy észrevedd, legalább annyi szenvedésnek, megpróbáltatásnak és megaláztatásnak kellene benned lenni, mint amennyi a falu szegényeibe a múltban beleszorult. Bennünk már nemigen van meg ez a különbözőség. Az utánunk jövőben még annyira sem lesz meg. S ha ez így megy, tatán — életünk gazdagodását jelezve — el is tűnik. Ezzel azonban nem szűnik meg a múlt, mint figyelmeztető a különbözőségre, az egyenjogúságra... Mert voltak urak, akik dőzsöltek, és voltak szegények, akik nyomorogtak, és akiket mindig megaláztak. Hogy jó emberek voltak? Hogy szerették a népet? „S én ismét láttam a karcsú fiatal urat, ahogy fél lábát feltette a parkoló gerendára s lovagvesszőjével könnyedén, de idegesen csapott a csizmája számára, s nem veszekedett, nem lármázott: jó volt a néphez. De kemény volt és szigorú és nem nevetett. Ura volt a népnek, s jó volt hozzá, mint a gazda az alárendeltekhez. Jó volt, de ez a jóság pedagógiai értékű volt (...) Á, nem ült le közéjük, s nem koccintott velük, nem adomázott és nem nevetett össze: elszánt, felsőbb- séges gazda-céllal egyszerűen jó volt a néphez. A nép is jó volt hozzá. Nem gyűlölték, nem átkozták, nem gyújtották fel az asztagját, s nem ütötték agyon (...) Ez a »jóság« a két fél között valami szerződést jelentett.” S KÍVÜL A KORÚN? Ha ma megkérdezel egy embert Felbáron — Sülyben vagy Bodakon —, hogy mi újság a faluban, a válasz egészen egyértelmű: Semmi. Építik azt a micsodát! így tudják a faluban: „Hidrocentrála vagy
