Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - Kulcsár Ferenc: Bizarr beszéd testünk metaforáiról
jó napot, már évszázadok óta, kalapemelve, főhajtva: jó napot, s úgy húznak el fölöttünk, mint bombázók, a jó napok . . . Ö, a roppant, kéklő bizonyosság fejünk fölött, sajnos, tagadható, mint szemünkben a legelésző csikó, mint szánkban a fényes gyöngyök — s torkunkban a fojtó vérgöröngyök ... S az idő és az ellenidő farkasszemet néz és vicsorogva halad, néma szívünk nem nyitja titkukat: tépett hattyú s habzó ordas között hánykolódunk — ó, huszadik század, ne kelljen, részeges anyában, benned megcsalódnunk! Vallatunk, felelj, félelmetes század, hütlen-e, hű-e, ki ellened lázad: szemünk golyóját fegyverbe töltöd-e, hogy társainkat leöldösd vele egy kísértetként surranó éjjelen, mikor isten tébolyultan alszik, s poklok útját járja az értelem?!... Ű, mellkasunkban arany méhrajok zümmögnek, zizegnek, zúgnak egyre: éltető mézünk tengernyi lehetne! S pókhasú, rívó, éhes gyerekek: kenyérhéj-barna, rozskalász-szőke kisdedek vinnyognak égő telihold-szemmel, szemüknek égboltja csillagrizs-szemekkel ragyogva be — szégyene, jaj,
