Irodalmi Szemle, 1987

1987/5 - KRITIKA - Szeberényi Zoltán: Prózairodalmunk a nyolcvanas években

FÓRUM

S

zemlélete, tárgyát megközelítő és elemző módszere, kérdéskultúrája talán vitatható, sőt bírálható, de munkájának jelentősége nem. Könyve a csehszlovákiai magyarság leginkább számottevő rétegének, a falun élők életkörülményeinek megismerését szolgálja, s jelentősen hozzájárul nemzetiségi önismeretünk és öntudatunk fejlődéséhez. Riportjaiban szigorúan ragaszkodik a fényekhez, de igyekszik kommentárjaiba, megfigyeléseibe, reflexióiba, s főként történelmi-földrajzi, etnikai kiegészítéseibe ágyazza bele, így a tudósítás és az elbeszélés felé tágítja a riport határait. A kérdő, eset- és eseményleíró módszert ömlesztve alkalmazza. A beszélgetések folyamán a riportalany egész élete feltárul, mintegy történelembe ágyazott életrajzzá kerekedik. Ezt a kibontakozó, de mindig közösségi érvényű életrajzot dúsítja fel az író, az etnikumra, a helyi folklórra, a flórára és faunára vonatkozó megjegyzéseivel. Gál nagy riporteri rutinja és írói adottságai révén izgalmas olvasmányokat produkál, a gazdag valóságanyag ellenére is sikerül elkerülnie a zsúfoltságot, a tényközlés szárazságát. Könyvének zárófejezetében — Csereháti krónika — vérbeli szociográfiai leírását találjuk egy sajátos tájegység, a csereháti dombság településeinek, lakóinak. Ügy mutatja be a tájat, a táj embereit, múltjukat és jelenüket, hogy egész nemzetiségünkre vonatkozó ismereteket is nyújt. Gál könyve, minden túlzás nélkül, az elmúlt időszak egyik legjelentősebb hozzájárulása önismeretünk és öntudatunk gazdagodásához.

Műfajilag nehezebben identifikálhatok a fiatal Dusik Éva írásai. A Viszonzatlan hűség elmen megjelent kötet alcímében riportokat ígér. A fiatal alkotókat útnak indító Főnix sorozat 13. köteteként megjelenő füzet 15 írása többnyire felidézett és kommentált, személyes érdekű mozzanatokkal tűzdelt beszélgetés érdekesnek vélt emberekkel. A Csehszlovák Rádió magyar adásának munkatársaként idős embereket látogatott meg a szerző, akik valamilyen téren figyelemre méltónak tűntek számára (kihalóban levő mesterségük, művészetük stb. révén). A lehetőségeit, módszereit kereső fiatal riporter kötete a pályakezdés bizonytalanságait és nehézségeit mutatja. írásaiból még hiányzik az egységes koncepció, a céltudatosság kellő foka, viszont sok a rögtönzés, a ballasztanyag. A magnóra rögzített beszélgetési anyag irodalmi formába öntésénél önkényesen, mondhatnánk: tiszteletlenül jár el, utólagosan feltárt helyi ismeretekkel, irodalmikulturális, történelmi „körítéssel”, sokszor csak igen lazán odatartozó adatokkal egészíti ki. Mindez kellő mértéktartás mellett nem lehetne hibáztatható, de az írások többségében a riportalany és a választott téma szinte elvész a szerzői közlésekben, kommentárokban, szubjektív benyomásokban, s elveszti egyedi, sajátos jellegét, elfoszlik az eredeti szándék. A riportalanyok vallatásában, kérdéskultúrájában, általában a riport műfaji követelményeinek alkalmazásában kell még fejlődnie a szerzőnek, ha az irodalmi közírást eredményesen művelni akarja.

A tény- és élményanyagra épülő, de a szépirodalom eszközeit felhasználó, olvasmányosságra törekvő prózairodaimat Gyimesi György vadásztörténetei és Dávid Teréz életrajzi visszaemlékezései képviselik.

A tény- és szépirodalom sajátos ötvözetéből épül fel egyik legolvasottabb írónk, Gyimesi György műveinek a legtöbbje. A hazai magyar prózában — Szűcsy Lóránt egyetlen vadászkönyve kivételével — egyedül képviseli a vadászirodalmat. Gyimesi a nagy múltú, gazdag hagyományú magyar vadászirodalom legjobbjaihoz hasonlítható. Hangulatos, bensőséges szeretettől fűtött természetábrázolása, tájleírásai, a vadászélet élményvilágának olvasmányos felidézése Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Bársony István műveivel rokon. Könyveiből nemcsak a szenvedélyes vadászt és lebilincselő elbeszélőt, hanem a természet lelkes megfigyelőjét, az emberi lélek és az állati ösztönvilág tudósát ismerhetjük meg. Olyan írót, aki nyitott szemmel járja a világot, őszinte csodálója az egzotikus tájaknak, de a szíve a szülőföld lankáihoz húzza, a hazai élményekről tud a legmelegebben vallani. Az elmúlt időszakban két kötetet adott ki. Nem a trófeáért (1983) című kötetében főként olyan írásokat olvashatunk, amelyek a vadászszenvedély természetéről, a vadászerkölcsről, a vadászat írott és íratlan törvényeiről, a vadászat szerelmeseinek szokásairól, magatartásformáiról tartalmaznak hasznos tájékoztató ismereteket, izgalmas kalandokba ágyazva. A Volga menti vadászatok