Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - KRITIKA - Szeberényi Zoltán: Prózairodalmunk a nyolcvanas években
SZEBERENYI ZOLTÁN PRÓZAIRODALMUNK A NYOLCVANAS ÉVEKBEN Az irodalommal szemben támasztott társadalmi elvárások folyamatosan változnak az idővel. Napjainkra vonatkozó elgondolásait Duba Gyula így foglalta össze Az irodalom korparancsa című írásban: „Az osztályellentétek megszűntével az emberi igazságtalanság és kiszolgáltatottság formája más síkra tolódott. Az irodalom is feltárhatja a különböző visszaéléseket, hatalmi önkényt és a munkaközi törvénytelenségeket, a bürokratikus ügyintézéseket és más — a pártkongresszuson is bírált — negatívumokat, melyek mélyen ember- és közösségellenesek. Az irodalomnak ábrázolni és bizonyítani kell, hogy a társadalmi — a közös — tulajdon fogalma nem szólam, hanem olyan reális tényező, amely alapvetően megváltoztatta életünk lehetőségeit, érzelmeinket és erkölcsünket, egész világképünket. Megszabta életünk új értékrendjét, emberi együttélésünk alapjait, melyben a közösségi érdek az egyéni boldogulás feltétele. Az irodalomnak tehát korunk lényegével, társadalmi és egyéni életünk valós mélységeivel és értékeivel kell foglalkoznia.” (Vasárnapi Új Szó 1986. okt. 3.) Ha ezekre az elvárásokra tekintünk, meg kell állapítanunk, prózairodalmunk az elmúlt öt évben nem tudott mindenben megfelelni a követelményeknek. Még tematikai adósságokkal is küszködik, különösen a munkástéma hiánya feltűnő. A magyar nemzetiségi prózára is érvényesek Iván Sulik szavai, aki értékelő előadásában többek között azt vetette a szlovák írók szemére, hogy nem figyelnek eléggé azokra a kérdésekre, amelyek leginkább foglalkoztatnak bennünket, nem látják a konfliktusokat, amelyek bennünk és körülöttünk zajlanak. Nem elég erélyesen lépnek fel a pragmatizmus ellen, az érzelmektől mentes, kapzsi és harácsoló, a társadalmi és politikai pozíciójukkal visszaélők ellen stb. Mindezek a nem- \ vitaindító előadás — vitaindító előadás — vitaindító előadás — vitaindító
