Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - Soóky László: A táj redői IV., Levél, Kakas
SOÓKY LÁSZLÓ A táj redői IV. Még egyszer és újra a táj, kitárt combjai közül előbotorkáló tengelicék, marad-e fa, kötélre teremtett, mindig e táj, asszonyölek tűzhányói a szentjánosbogarak üstökös-ívén, börtönbe zárt kalodák, rózsa, tapasz és csók. A lovakról apám mesélhetne, míg él, de nem. Majd megkeressük a féligazságokat, hogy félhessünk tőlük, s elhazudhassuk a múlt idejű jövőt. Akkor majd te, kedves, ha meguntad a szárnyalást, bízvást hozzám bújhatsz, hiszen szobor leszek a semmi talapzatán. Ne rémísszen meg a trombitaszó, mert érettünk lévő hattyúhang az, csak röptében elvarázsolták szkizofrén angyalok. Ölelj át, kedves, és ne kérdezd, megadatik-e a vakoknak az éjszaka boldogtalansága. Igyekszem elvetemülni, de asszonyom szemében máris ott csillog a könny. Rebellis verssoraim megakuvókká lesznek a birsalmaillat perdöntő bizonyítékaitól. Karrierem így hát töretlenül ível: kukorékolhatok belső szemétdombomon. Levél Kakas
