Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - LÁTÓHATÁR - Václav Chytil: Fáraó este tízkor
a lépteiket maga előtt. Bolondoznak, nem hiszik el, hogy olyat tud nekik mutatni, amit még nem láttak, azt gondolják, hogy csak ugratja őket, hogy csupán gonoszságból akarja kicsalni őket a kocsmából. De mondjanak, amit akarnak, akár ki is nevethetik őt, főként ha ilyen jámborul követik, s egyelőre eszükbe sem jut, hogy visszaforduljanak. Kukurikú, kurjongat Sakác, hogy valamin útközben is szórakozhassanak. És máris helyben vannak, már meg is érkeztek. Kisebb irtás terül el az alacsony fenyőerdőben, melyet minden oldalról bozót vesz körül. A tisztás egyik oldalán,, ahol a hegyoldal kezdődik, az erdő meredeken szökken magasba. Éppen ott a legsűrűbb a bozót. Jura arrafelé veszi az irányt, elhárítja az útból a szúrós, tüskés indákat, nehogy összekarmolja őket, és elszántan vezeti tovább a társaságot. Ekkor egy, a földbe ferdén vezető nyílás tűnik fel előttük. Abbahagyják a nevetgélést, a beszélgetés elcsöndesül. Elsőként ő lép a nyílásba. A barlangban félhomály van, és minél mélyebbre ereszkednek, annál nagyobb a sötét. Jura érzi, hogy hátulról megérinti valamelyikük keze. Most már lent vannak, egyedül ő tudja csak, hogy célba értek. Fázósan megtorpan. Megáll és várja, hogy beérjék. Aztán, noha nem látja őket, megérzi, hogy már mindnyájan körülötte állnak. A vágy beteljesülése előtti bizonytalanság csodálatos örömét érzi magában. Kitapogatja zsebében a gyufásdobozt. Reszkető ujjakkal előhúz egy szálat és meggyújtja. A fellobbanó lángnyelv nyomban összezsugorodik. Aztán a lobogó fény az ujjai között ismét erőre kap, a lángnyelv megnő, megnyúlik. A boltozatról, az oldalfalakról és a földről, ahol árad, árad a fény. Akárha varázstűz lenne, ujjai közt a parányi lángocska, amely életre kelti a földbe zárt fényeket. Fényáradatot lobbant fel. Fénylavinát. A barlang hirtelen lángba borul, fölfénylik és valamennyiüket elnyeli vakító, lélegzetelállító és sosem látott ragyogásával. Mindez földöntúlian gyönyörű, s valamennyiük szívét megremegteti. Jirí, sóhajt fel Hanka túláradó gyöngédséggel, olyan vagy te, mint egy Tutenkámen, egyenesen félni kell tőled! Az évszázad felfedezése, jelenti ki S^kora a pillanat rend- kívüliségétől ihletetten. Jenka asszony ámulatában csaknem kijózanodik... Csakhogy ekkor valaki feltaszít egy széket, s Jura akaratlanul összerezzen. De nem történt semmi baj. Csak Sakác bóbiskolt el és csúszott le az asztal alá. Novotn^ már megy is, hogy talpra segítse. És Jura, ez a fiú, aki lilás színű égő keresztet visel a mellére tetoválva, és szerte a testén a szén ugyanilyen színű nyomait, tanácstalanságában és megszokásból még jobban összehúzódzkodik és megint csak visszatér a maga elfoglaltságához. Famalac Bujdosó hazafiak A Lidová demokracié falinaptára Hintaló Berech József fordítása
