Irodalmi Szemle, 1987

1987/5 - Beszámoló a szlovákiai irodalom nak a Szlovákiai írószövetség IV. kongresszusa után kialakult állapotáról

Beszámoló a szlovákiai irodalomnak a Szlovákiai Írószövetség IV. kongresszusa után kialakult állapotáról

legalábbis átlagon felüli szerzői teljesítmények túlságosan is szórványos előfordulásának az egyre mélyülő diszharmóniájáról van szó. A jelenség minden egyes okát itt nem vizsgálhatjuk meg; csupán arra az ismert igazságra hívjuk fel a figyelmet, hogy az ismétlés — mint egyébként minden alkotó tevékenységben — a költészetben sem a tudás anyja, hanem inkább az alkotó erők hanyatlásának, az önmagunkkal szembeni igénytelenségnek, a megcsontosodottságnak a jele, szóval, a szerző és a költészet társadalmi presztízsvesztéséhez vezető út kezdete. A téma és az eszmei irányzat aktualitása egy időre ugyan eltakarhatja ezt a jelenséget, a kijózanodás azonban annál keservesebb lesz.

Az említett igazságot több negatív példával dokumentálhatnánk, ám szerencsére egy olyan példa is rendelkezésünkre áll, amely pozitív értelemben dokumentálja. Ha ugyanis az elmúlt időszakban Mihálik Űcasf (Részvétel) című kötete keltette nemcsak a kritikusok soraiban, hanem az olvasóközönségben is a legélénkebb és legszélesebb körű visszhangot, ez nemcsak a mű eszmei-tematikai időszerűsége, erkölcsi-társadalmi pátosza okán történt így, hanem ezekkel együtt a módszer okán, amellyel a költő az élet igazságát a művészet igazságává transzformálta. Ráadásul nyilvánvaló, hogy ezt csak olyan áron^érhette el, hogy rászánta magát tulajdon költői stílusának megváltoztatására, új költői eszközöket és eljárásokat keresett és talált, amelyek eszmei szándékát adekvátan tükrözték, művészileg megtestesítették. S mi több, mondandóját saját egyéni tapasztalatával, sőt szubjektív, kimondottan intim s ezért könnyen sebezhető érzelmi és életatmoszférájával telítette.

Mihálik könyvéből természetesen nem akarunk valamiféle általános érvényű ,,mintát” vagy „ideált” faragni a jelenkori elkötelezett szocialista költészet számára. Hiszen tudjuk, hogy a róla folytatott kritikusi viták sem voltak csupán egyetértőek, fenntartások nélküli idillek. Alkalmasnak véljük azonban éppen ezen a példán szemléltetni, hogy ha a jelenkori költészet sokak értelméhez és szívéhez kíván szólni, ha kulturális-társadalmi tudatunk és erkölcsi-személyi tudatunk meghatározó jelensége kíván lenni, akkor az élet igazságának kimondásához szükséges bátorságot szervesen össze kell kapcsolnia a művészi önmeghaladás szerzői képességével a költői nyelv új módjainak felfede- zési képességével — s így vállalni garanciát a mondanivaló művészi hiteléért. Az alkotómunkának eme kötelező érvényű elvét egyébként más költőink is ismerik, még a fiatalok vagy nem egészen öregek is — úgyhogy nincs okunk sötét pesszimizmussal tekinteni költészetünk jövőjébe.

Ugyanakkor azonban nem lehet, sőt nem szabad feltételezni, hogy a költészet egykönnyen megvédheti a szlovák irodalom szervezetében elfoglalt hagyományosan vezető helyzetét anélkül, hogy keresné az újat s magasabb igényeket támasztana saját alkotói potenciáljával szemben.

Ez érvényes végső soron a költészet egyik sajátos zsánerére is, amely hosszú ideig hiányzott nálunk s amely éppen az utóbbi időszakban támad szembetűnőbb könyvbeli életre, s ebben bizonyára a Slovenský spisovateľ kiadóvállalat sajátos kiadványsorozatának a megindítása is szerepet játszott: az eredeti szatirikus költészetre gondolunk, amelynek szerzői bázisa egyelőre viszonylag kicsiny (Ľubomír Feldek, Tomáš Janovic, Milan Lasica, Ján Majerník, Peter Petiška), de amely már jelzi: a szlovák költői természettől nem idegenek az előfeltételek, hogy ebben az intellektuálisan, kifejezésmód- belileg és természetesen személyiségileg is igényes formában is megnyilatkozzék.

Ehelyütt szükséges megemlíteni, hogy a jelenkori szlovák költői kultúra fejlődéséhez, méghozzá az olvasói póluson is, jelentős mértékben járul hozzá a versfordítás-irodalom. (...)

Jelenkori szocialista prózánkról szólva nem hagyhatjuk említés nélkül azt a tényt, hogy a próza nemcsak a vizsgált öt esztendőben, hanem már korábban az egész irodalmi folyamat fő tényezőjévé, dinamizáló elemévé vált. Talán éppen a jelenlegi történelmi időszakban konstatálhatjuk a legmegalapozottabban, hogy nem annyira a líra és a dráma, mint inkább az epika lett irodalmunk értelmévé és intellektusává. (...) Am ez alkalommal sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a kezdeményező prózaírók (Ladislav Ballek, Peter Jaroš, Vincent Sikula) nem légüres térbe érkeztek, hanem megvoltak az előfutáraik s egy olyan fejlődési kontinuitásba sorakoztak be, amelyet egyrészt Vladimír Mináč, másrészt Alfonz Bednár, előttük pedig František Hečko és Peter