Irodalmi Szemle, 1987

1987/5 - Beszámoló a szlovákiai irodalom nak a Szlovákiai írószövetség IV. kongresszusa után kialakult állapotáról

Beszámoló a szlovákiai irodalomnak a Szlovákiai Írószövetség IV. kongresszusa után kialakult állapotáról

lommal szemben, amelyet önmaga hozott létre.” (Az SZKP XXVII. kongresszusának anyaga és dokumentumai. Bratislava 1986, 9. o.) Nyilván jól tudatostjuk azokat a tényeket, valóságokat és reális lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi világnak ez a pontos definíciója tartalmaz. Am ugyanilyen jól kellene tudatosítanunk s a mindennapi gyakorlatban elsajátítanunk azokat az ideológiai következményeket is, amelyek az említett definícióból emberi állásfoglalásaink és írói alkotómunkánk számára következnek. Mert ha nem csupán az írószövetségünkhöz való formális csatlakozás alapján akarunk szocialista írók lenni, hanem mindenelőtt annak a mélyreható, lényegünkké vált meggyőződésnek az alapján, hogy az emberi történelem mai sorsfordulóján a szocializmus „reális lehetőség, mely nyitva áll az egész emberiség előtt, példa, amely a jövőbe mutat” (ugyanott, 11. o.), akkor szükségszerű, hogy gyakorlatilag azonosuljunk a gondolattal: olyan szocializmusról van szó, amely „szakadatlanul tökéletesíti a társadalmi viszonyokat, céltudatosan megsokszorozza a már elért eredményeket, erőteljesebbé és meggyőzőbbé teszi az általa mutatott példát, a rá jellemző életforma igazi humanizmusát bizonyítja” (uo., 11. o.). Mert a szocializmus éppen ez által a szakadatlan öntökéletesítés által állít egyre szilárdabb akadályokat „a háború és a militarizmus, a reakció és az erőszak ideológiájának és politikájának útjába, az embertelenség minden formája elé”, segíti hatékonyan a társadalmi haladást, ezáltal válik „hatalmas erkölcsi és anyagi erővé”, ezáltal mutatja meg, „milyen lehetőségek nyílnak a modern civilizáció előtt” (uo., 11. o.).

Kétségtelenül a szocializmus történelemformáló és az egész emberi civilizáció jövője szempontjából meghatározó feladatának ezzel a definíciójával szerves összefüggésben olvastuk figyelmesen azt a Politikai beszámolót is, amelyet Gustáv Husák elvtárs adott elő a CSKP XVII. kongresszusán. Meggyőződésünk, hogy írótársadalmunk egészében és egyénenként is jól megértette, hogy a beszámolóban megfogalmazott alapelvek és gyakorlati követelmények hozzánk is szólnak, hogy mi is címzettjeik és elhivatott megvalósítóik vagyunk. Mert ha ez a beszámoló „társadalmunk gazdasági és szociális fejlődésének meggyorsítását, a népgazdaság teljesítőképességének és hatékonyságának lényeges növelését” jelöli meg kulcsfontosságú kérdésként, amelyet belpolitikai és nemzetközi szempontból egyaránt elénk állít a fejlődés jelelegi szakasza, s ugyanakkor hangsúlyozza, hogy „ehhez hatékonyabban kell mozgósítanunk egész anyagi és szellemi potenciálunkat”, mert „az ebből eredő feladatokat egész forradalmi jellegükben kell értelmeznünk, olyan fő harci területként, ahol a szocializmus további sikereiről döntünk majd” (A CSKP XVII. kongresszusának anyaga és dokumentumai. Bratislava 1986, 11. o.)

— akkor nyilvánvaló, hogy napjaink eme harci területéről mi, az irodalom alkotói vagy akárcsak munkásai sem hiányozhatunk. Mégpedig nemcsak a szó túlságosan általános értelmében, arra a tényre hivatkozva, hogy az irodalom elválaszthatatlan összetevője társadalmunk szellemi potenciáljának.

Ügy véljük, irodalmi frontunknak gyakorlatilag is részt kellene vennie társadalmunk szociális-gazdasági fejlesztésének felgyorsításában és tökéletesítésében. Hiszen a XVII. kongresszus elé terjesztett Politikai beszámoló bán pontosan megfogalmaztatott, mit szükséges a fejlődés érdekében erősíteni és következetesen érvényesíteni, s mit kell társadalmi gyakorlatunkból szükségszerűen kiszorítani s egyszer s mindenkorra elimi- nálni — és mindez bennünket mint egyéneket s mint irodalmi intézményt is érint. A beszámoló például hangsúlyozza, hogy „nincs olyan terület, ahol ne lennének tartalékok” a munka minőségében, s figyelmeztet arra, hogy a fogyatékosságok elnézése, „a kritikátlanság, az elvtelenség szubjektivizmushoz, stagnáláshoz és a távlatok elvesztéséhez vezet” (uo., 10. o.) — nekünk is fel kellene tehát vetnünk a kérdést, vajon a mi munkánkban ismerősek-e ezek a hiányosságok, s ha ismerősek, hogyan viszonvulunk hozzájuk.

Továbbá, ha a beszámoló hangsúlyozza, hogy az íntenzifikálásért vívott küzdelem „mindenütt megköveteli, hogy növeljük a szervezettséget és a fegyelmet, lényegesen javítsuk a munkastílust és megteremtsük a megfelelően alkotó és jó légkört” s ebben az összefüggésben „határozottabban kell leküzdenünk a sablonosságot, a műszaki konzervativizmust és a gazdaság extenzív fejlesztésének megfelelő szokásokat, s a kor követelményeinek megfelelően kell megváltoztatnunk az emberi tevékenység lélektanát és módszereit” (uo., 13. o.) — észre kellene vennünk, hogy a felsorolt nem kívánatos