Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében
VALLOMÁS emberré érése során, s azt sem, hogy miért, s miként maradt meg, amit őrzünk, s miért hullott ki az, ami hiányzik .. . Számomra azonban bizonyossá vált — legalábbis mára, mostanra —, hogy minden versemnek ősei-elindítól ezek a neolit-időkben megismert íratlan, csak-mondva-szép rigmusok, dalok voltak és lettek. Akkor sem tudtam, s ma sem találok rá megnyugtató választ, hogy hallottukkor vagy felmondásukkor miért járta — járja — át teljes valómat valami áramütéshez hasonlatos bizsergés, valami belső izgalom, remegés, amely azon túl, hogy örömet ád, egyben nyugtalanságot is ébreszt bennem. Vagy azért, mert nem tudom, mi áll a kimondott szavak mögött, vagy pedig — sőt, akor csak igazán! — amikor felérek hozzájuk értelemmel és érzelemmel. Mindmáig nem tudtam megfejteni ennek a titkát, mindmáig nem találok megfelelő választ arra az egyszerű vagy annak tűnő kérdésre, hogy a költészet — az igazi költészet! — hogyan okozhat egyszerre — egyazon időben és térben — gyönyörűséges élményt és nyugtalanító, felajzó izgalmakat, kínokat? Tulajdonképpen ezek a meg-megújuló élmények késztettek arra, hogy végiggondoljam — már amennyire ez lehetséges —, miféle erők működnek a költői szövegek mélyén? Miből fakad az a láthatatlan sugárzás, amely egyszerre képes megérinteni a szívet és az elmét? Egyáltalán: van-e ezekre a kérdésekre általánosan elfogadható magyarázat vagy válasz? Ha van, mi az, ha nincs: miért nincs? De térjünk vissza a kezdetekhez, az első mondott versélmények ösztönidejéhez, abba a mélységbe, amelyben még minden első s egyszeri, s így élménye-emléke másként épül bele a „belső tájba“, mint a többi, későbbi élmények, ismeretek, tapasztalatok. Emlékeim csillagfüzérének legmélyén sok ma is megtalálható mondóka és vers fénylik. Vannak ezek küzött olyanok, melyek más szövegek közül villannak elő, de vannak olyanok is, amelyek önmagukban állnak. A mesék történé-.sorozatát megszakító versek, versismétlődések legmélyén az „Égszakadás, földindulás / a fejemen egy koppanás / szaladj te is pajtás / szaladj te is pajtás“ kezdetű áll. Szabó szüle meséjéből maradt meg mindmostanáig, s ha bármikor újramondom, a száguldás, a menekülés kalandja és tragédiája borzong bennem. Mert a mese szövetében egy másik mondóka teljesíti be az előbbit, eképpen: Farkas-barkas jej be szép, Róka-bóka az is szép, Özöm-b'ózöm az is szép, Kakas-bakas az is szép, Tyúkom-búkom jaj be rút! . .. S bekapták a tyúkot. Ahogy a verssorok fogynak, aki ..rút”, azt a ..szépek” fölfalják, míg a farkas végül egyedül marad a veremben. A mese ismert, a benne található két versike is. De észrevette-é valaki, hogy azért a vége kissé elüt a mesék igazságtévő törvényétől? Valamiféle visszaszámlálásra emlékeztet a verem mélyén zajló eseménysor. Az „égszakadás, földindulás“ első pillanatban játéknak, tréfának is felfogható „invokációja” után borzongató a végkifejlet. Számomra legalábbis az! Hogy mitől lett ilyen, nehezen tudnám megmagyarázni. Így éltem meg, mondhatnám, így maradt meg bennem csaknem öt évtizeden keresztül. De hát csak ennyi lenne? Más mélységek, más áttételek ki- zárhatók-e? Nincs-e benne valami olyan többlet is például, mint egy közösség létélménye, hányatottsága, létbizonytalansága, a „szaladj te is pajtás” többszöri kényszere? S nem csupán egy alkalommal, de századokon által?! Hogy ez belemagyará- zás? Meglehet. De úgy vélem és érzem, hogy ez sem zárható ki belőle. Mint ahogy a csendre parancsoló négysoros mondóka hasonló vonatkozása sem. Ha okkal vagy ok nélkül bőgtem vagy szipogtam, anyám így csitított: Cini-cini dü, Szól a hegedű, Együnnek a Jakabok, Levágják a nyakadot. Van ebben a négy sorban valami enyhe gúny: ,,te anyámasszony katonája, mit nyafogsz” stb., de a legmélyén ott rejtezik az is, hogy a mindenkori Jakabok elől menekülők számára a gyermekbőgés, a hangos, árulkodó oázás a nyaklevágás lehetőségét — a rejtőzködők felfedezését — is jelentette, jelenthette. Emlékszem, még a bombázások idején s egyéb háborús félelmek közepette is hogyan némultam el a „cini-cini dű“ hallatára. A versben lévő fenyegetés és a valóságos fenyegetettség
