Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - VALLOMÁS - Turczel Lajos: Az érsekújvári reálgimnázium padjaiban
szellemes példákkal tudta megvilágítani. Sosem fogom elfelejteni azt az anekdotát, amelyet egyszer az arányérzék szemléltetésére mondott: egy cingár falusi papocs- ia Olaszországba utazott és az egyik templomban meglepődve tapasztalta, hogy a hatalmas termetű prédikáló barát „hurrá!” kiáltással kezdte a beszédét; amikor a pehelysúlyú és gyenge hangú papocska odahaza kipróbálta ezt a módszert, nagy szomorúságára a hívek hangosan kinevették. Szeglethy a fogalmazástanításra is nagy gondot fordított, és a házi dolgozatoknál ilyen igényes témákat tűzött ki: „Gyenge- ség-e vagy erő a megbocsájtás?”; „A diákbál pedagógiai jelentősége“ stb. Az én irodalmi kísérletezéseim akkor lendültek neki, és az említett második témát egy zaklatott érzelmességű novella formájában írtam meg. Szeglethy nem osztályozta a dolgozatom; a hozzá írt kommentárt azzal kezdte, hogy „Próbáljon a megadott keretben maradni”, s a szóbeli értékeléskor zsörtölődve a hátam ütögette. Az osztály kárörvendve asszisztált, de én mosolyogtam, mert tudtam, hogy a tanáromnak tetszik az én csapongó, szertelenkedő forrongásom. Úgy is volt: az év utolsó magyarórájának végén, mikor már tódultunk lei az osztályból, Szeglethy idegesen egy szép könyvet nyomott a kezembe fMagyar Simplicissimus) azzal a kurta megjegyzéssel, hogy „ez a tiéd”. A latint úgy tanította. hogy a hatodik osztályban már latin társalgásra is ösztökélt. Nagyon nagy kár, hogy betegsége miatt a hetedikben és nyolcadikban Mrenna vette át tőle a tárgyait. 0 a latinban nem volt szakember, ■csak alkalmi beugró, és nem tudott többet nálunk. Hozzá nem értését teljes lazsálással használtuk ki, minek folytán a -tárgyban alaposan lezüllöttünk. Ma is sajnálkozva gondolok arra, hogy ha Szeglethy végig vitte volna a latint, akkor né- hányunkból igen kitűnő latinista vált volna. Rédei Jenő a múltjához méltó progresz- szív szellemben tanította a természetrajzi tárgyakat, de direkt politikai megnyilvánulásai ritkán voltak, s az órán kívül nemigen érintkezett diákokkal. Naplóm tanúsága szerint nekem egy ideig fenntartásaim, kétségeim voltak vele szemben, főleg a falusi gyerekekkel való, bántónak érzett kedélyeskedése miatt, de aztán egy 1937- es naplójegyzetemben a kétségeimért „megkövettem” őt. A sugárzóan fiatal, s kedvesen öntudaVALLOMÁS tos Dobossyné Szporni Anikó a magyar és szlovák intézetben egyaránt a lányok tornáját vezette. Nálunk csak a hetedikben tanított franciát, s akkor egy ideig haragudtunk is amiatt, hogy Krammert más helyettesíti, de aztán megkedveltük Do- bossynét és a fiúk többsége szerelmes is lett belé. A többi tanárunk közül hatról szólok még röviden: Dr. Bedi Rezső — aki 1938—1945 között Bábi Tibor legkedvesebb és versben is megörökített tanárja lett — nálunk csak a hetedik osztályban tanított, filozófiát. Vibráló szellemiségű, s a tárgytól sokszor érdekesen, színesen elcsapongó pedagógus volt. Rendkívül élveztem sziporkázásait, de a filozófiából keveset tanultam tőle. Osztálytársaimnak az I—III. osztályokból is kellemes emlékeik voltak róla. A kedélyes, de őrmesteri módon szigor- kodni is tudó Czárán Dániel tornatanár az intézet egyik legrégibb pedagógusa volt. Már 1907-ben Érsekújvárott tanított, és az akkor megalakult, .de két évig csak torna- és vivószakosztályként működő sportegyesületnek, az ÉSE-nek vezetője volt. Tisztes kora ellenére a mi időnkben is igen aktív volt, az ÉSE-pályán évente népszerű tornaünnepélyt szervezett, és kiváló tornászokat nevelt (Klemanovits Tibor, Szeka- nek lesó, Spányik Jóska stb.]. A hibás lábú Friedlová Anna jólelkű, de közepes földrajztanárnő volt, akin mókás magyar beszéde miatt sokat mosolyogtunk (például a mikor szó helyett a legtöbbször ha is-t mondott). Mikor a nyolcadik osztályban az érettségi szünet előtti napokban elbúcsúztunk tőle, elsírta magát, és azt mondta, tudja, hogy nekünk sokkal nehezebb az életünk és sok akadály közt juthatunk csak előre. Késő öreg koráig egyik leghűségesebb tanárlátogatója volt az érettségi találkozóinknak. A szlovák szakos Marko Darina — aki a hetedikben tanított nálunk, a kedvelt Triska után és előtt — szeszélyes és gyakran buktató pedagógus volt. Volt neki egy libazöld színű ruhája, s ha abban jelent meg, mindig félelmetes óra következett. Engem igen kedvelt és egyszer azzal az érvvel, hogy irodalmár vagyok, vidám dra- matikus jelenetet íratott velem a rossz tanulóról, melyet aztán az osztály harsány röhögésétől kísérve olvastam fel. Penázka Béla az ötödik osztályban a földrajzot tanította. Halk orrhangú beszé
