Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - VALLOMÁS - Turczel Lajos: Az érsekújvári reálgimnázium padjaiban
VALLOMÁS „felelőtlen hőzöngésemért” és Vanek tanár úr is felháborodott a „nem katolikushoz illő viselkedésemen". Az önképzőkörben is vitát váltott ki A proletár fiú énekel című versem és a Gondolatok a szociográfiáról című előadásom. Szociális érzékenységemet végül is a legintenzívebben szépirodalmi kísérleteimben, lázongó versekben és novellákban éltem ki. Világnézeti zajlásomban nem tudtam tartósan együttérző partnert találni az osztályban, és ennek oka az volt, hogy a negyedik osztályban átélt folyamatos meg- szégyenülések nyomokat, tüskéket hagytak bennem. Az osztály erről az állapotomról, ellenséges sértődöttségemről nem tudott, és excentrikus viselkedésemet szintén az „irodalmár“ különcködéseként, egyénieskedéseként könyvelte el. Az V. osztályban osztályismétlőként került közénk egy nyurga, szikár fiú, a szímői Nagy Gyula, akivel jól megértettük egymást. Együtt jártunk a jószívű — és valószínűleg szociáldemokrata — könyvkereskedőhöz, Peri Elemérhez jó könyveket kölcsönözni, és Gyula kétszer-háromszor kommunista párttagokhoz is elvitt; egy névre emlékszem csak homályosan: Diósi csizmadia. 1953. május elsején Gyulával vörös szegfűt tűztünk a gomblyukunkba, és a főtéren végignéztük a felvonulást, melyben a szociáldemokraták rendezett, nagy csoportokat alkottak. A kommunisták kisebb és zilált csoportjában péróbelieknek látszó felvonulók is voltak, akik Dosztojevszkij Megalázónak és megszomorítottak]át idézték fel bennem. Sajnos, Nagy Gyula a VI. osztályból kimaradt, és többé nem találkoztam vele. Még két iskolatárssal volt közelebbi kapcsolatom: az egy osztállyal feljebb járó nagyölvedi Túrán Palival, akit erős parasztöntudat jellemzett, és ezért helyes- lően, egyetértően olvasta Az öngyilkos paraszt lelke és Paraszt, az úrral ne paro- lázz! című írásaimat; vele később, a budapesti egyetemen a Parasztfőiskolások Közösségének és a Bolyai Kollégiumnak alapító tagjai lettünk. A másik iskolatárs, a Turánnai egy osztályba járó gazdag helybéli zsidógyerek. Fuchs Jancsi, A proletár fiú énekel című versem önképzőköri elhangzása után keresett fel, és, ő is versel- gető lévén, néhányszor elbeszélgettünk „alkotói” és világnézeti problémáinkról. Tartós barátság azért nem alakult ki köztünk, mert én — kialakulatlan, kereső, gomolygó világnézetem ellenére — csak szalonszocialistának tartottam őt. Az osztályhoz fűződő viszonyom véglegesen akkor konszolidálódott, amikor a hetedik osztályban Vanek és Thain tanár urakkal olyan konfliktusaim támadtak, hogy miattuk igazgatói dorgálásban is részesültem. Az osztály akkor együtt drukkolt velem, és a kulisszák mögött az osztályfőnök Gánóczyn kívül több tanár, sőt maga a dorgáló igazgató is védett, s így az ösztöndíjam is megmaradt. Egyébként mindkét eset olyan gyerekes és nevetséges volt, hogy nem érdemes több szót vesztegetni rá. Az osztálytársaim közül már korábban is jó baráti kapcsolatban voltam Szabó Dezsővel, Reichfeld Imrével, Holo- ta Gyuszival, Dénes Endrével, Baka Ferivel, s a két utóbbi az egyik nyár folyamán biciklivel a kiskeszi majorban is meglátogatott. Mikor a hetedik osztályban összecsaptak bennünket a pármuzamos B osztállyal, a két társaság gyorsan összeforrt, és ebből a jó együttesből én sem lógtam ki. Irodalmi és főleg világnézeti forrongásomban azonban továbbra is magányos maradtam, és mint mondani szokás: a saját levemben főttem. Most még a jelentősebb, érdekesebb tanárainkról és a hozzájuk fűződő kapcsolataimról szólok néhány szót. Az eddig már említettek (Bartos igazgató, Breznay, Dobossyné, Gánóczy, Klacánsky, Krammer, Noszkay, Szeglethy, Rédei, Thain, Vanek és Vlossák) közül Gánóczyt, Rédeit és Do- bossynét említem még meg. Gánóczy Mihály a mi A osztályunknak kezdettől osztályfőnöke volt, és az maradt a B osztállyal való összevonás után is. Tantárgyaink (matematika, fizika, ábrázoló geometria) kitűnő szakembere volt és rátermett osztályfőnök. Egyébként nagy dohányos, középszintű rendszeres ivó, egyszerre flegmatikus és kedélyes ember. Az egész osztály méltán szerette őt, és az utolsó két é'. ben az iskolán kívül Miska bácsinak szólítottuk, de ez az engedélyezett családiasság szilárd tekintélyén a legkisebb csorbát sem ejtette. Nekem állandó pártfogóm és egzisztenciális boldogulásom hatékony elősegítője volt, ezért ma is nagy szeretettel gondolok rá. A kissé zárkózott, konzervatív és finom- kcdó-finnyáskodó Szeglethy István mindkét tárgyát kitűnően tanította. A magyart csak az ötödikben, a retorika idején vette velünk és a nehezebb fogalmakat találó,
