Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - VALLOMÁS - Turczel Lajos: Az érsekújvári reálgimnázium padjaiban

gyanakodva kérdezgették tőlem, hogy mi van e mögött. A rejtély előttem is csak 5 év múlva, az érettségi banketten oldódott meg, mikor illedelmesen megkérdeztem a tanár urat, miért tanúsított irántam olyan hihetetlen türelmet. A szlovák Klacánsky ekkor saját gimnazistakori esetét mesélte el, amikor a magyar tanárok részéről hasonló elbánásban részesült. Mint mondta, ezt akarta meghálálni.

Klacánsky eljárása és tartós jóindulata sem oldott fel a kétségbeeséshez közel álló szorongásaimból, mert úgy éreztem, hogy az alapvető nagy hiányosságokat nem leszek képes behozni. Ezért a negyedik osztály első félévében állandó rettegésben éltem, pedig a latin szakos Szeglethy is nagyon emberségesen bánt velem, és a hibáimon vihogó osztály azzal intette le, hogy idővel a legjobb latinisták közé fogok kerülni. A kissé komikus, s vigyorgó nagyhangúsággal előadó fizikus, Vlossák Péter sem csinált tragédiát a tudatlanságomból. Öt megnyugtatta az, hogy a Miskánál (Gánóczynál) és a Jóskánál (Mren- nánál) ez a suta gyerek a legjobbak közé tartozik, nem kell hát őt bántani.

A teljes tanári jóindulat ellenére sem tudtam a válságból kikerülni, és ismétlődő megszégyenüléseim után sokszor úrrá lett rajtam a menkülési vágy. Ettől csak a még nagyobb szégyen réme: a csúfos hazatérés és szüleim, tanítóim elképzelt csalódása tartott vissza. A legnagyobb ellenerőt pedig a többi tantárgyban való jó helytállásom és a matematikában, magyarban szerzett sikerélményeim nyújtották. Az egyik matematikaórán Gánóczy egy hosszú levezetés közepén azzal állt meg, hogy ki tudná azt folytatni. Mikor senki sem jelentkezett, én felnyújtottam a kezem, és aztán szépen végigvittem a levezetést. Az osztály döbbenete határtalan volt, mert nem tudták elképzelni, hogy a szlovák- és latinórákon annyiszor kiröhögött komikus osztálytárs ilyen kivételes teljesítményekre képes legyen. Gánóczy is nagyon meglepődött, mert nem tudta, hogy én eredetileg az ötödikbe akartam felvételizni és Szabó Ágnes a negyedikes matematikát is átvette velem. (Két-három hónappal a felvételi előtt Bartos Edurád igazgató — akinél a felvételivel kapcsolatos tudnivalók ügyében jártam — úgy látta, hogy az ötödikbe való pályázás kockázatos próbálkozás lenne számomra. Én ezt a dolgot nem hallgattam el tudatosan, akkor nem is gonVALLOMÄS

doltam rá.) A tanáromban megerősödött az a tudat, hogy született matematikus vagyok.

A magyarban az első feltűnésem úgy történt, hogy a stilisztikaórán Mrenna tanár úr engem, az „új fiút” hívott fel a Toldi első énekéből feladott 2-3 strófa elmondására. Szavalás közben csak későn vettem észre, hogy a penzumstrófákon túlhaladtam, és ekkor a hozzám lépő mosolygó tanár biztatására az egész éneket vé- gicmondtam. Mrenna csodálkozó kérdésére megmondtam, hogy csak a feladott strófákat tanultam — de azért tudhatom az egész éneket kívülről, mert már két éve megvolt a polgáriban is használatos Toldi- tankönyvem, melyet rengetegszer elolvastam. Mrenna akkor kezébe vette a tankönyvet — mely a Toldi szövegének kb. 50-60 °/o-át eredetiben, a többi részt rövid prózai összefoglalásokban tartalmazta —, és az óra hátralévő idejében találomra kiválasztott részeket mondatott el velem. Az osztálytársak számára ez az eset már irracionálisnak tűnhetett, mert óra után némák maradtak, és néhány hasonló eset után már a gyenge tárgyaimban való felsüléseimre is csak zavart, kétkedő hallgatással reagáltak. Mivol Kla- cánsky és Szeglethy az órán kívül többször is foglalkoztak velem oly módon, hogy az előző év nyelvtankönyveiből fontos részeket jelöltek ki utólagos megtanulásra, a felsüléseim egyre ritkultak. Év végéig a latinnal úgy-ahogy egyensúlyba kerültem, és egy kis jóindulattal kettest kaptam belőle. Akkor ötlött fel bennem — valószínűleg valamilyen cseregyerekeket is szerepeltető könyv hatására —, hogy a szünidőben szlovák környezetbe kellene mennem. Ezt a dolgot cdahaza simán megoldottuk, mert az uradalmi intézőéknek a családunkkal barátkozó szolgálója, Fázik Juliska, szlovák lány volt. Cserében a kis- öccséért másfél hónapot a Nyitra környéki Oponicén (Apponyban) töltöttem. A kisparaszti Fázikék nem értek rá velem társalogni, de mivel a család másik szolgálólány tagja, Terka, betegszabadságon volt otthon, leginkább az ő társaságában tartózkodtam, és a negyedik osztályban kibővült szlcvák szókincsem segítségével úgy-ahogy belelendültem a szlovák beszélgetésbe.

Ősszel az V. osztályban új szlováktanárt kaptunk, a fiatal dr. František Tiskát, akinél már nem voltak nehézségeim, és ha