Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 4.

sok). A valóságirodalmi célkitűzések egyoldalú megnyilvánulásaiban, kritikai kinyilatkoztatásaiban szerepet játszott az is, hogy a kisebbségi irodalom hiányában volt olyan alkotóknak, akik az értékes művek szintjén is vállalni tudták volna a példaképek (Majakovszkij, Becher, Brecht, Wolker, József Attila stb.) által képviselt eszményt. A szovjet vagy a weimari német példa ily módon csupán illúzió maradt azoknak, akik az új irodalmi irányzattól átütőbb teljesítményt vártak. Erőteljes alkotó egyéniségek feltehetően a szükséges korrekcióját is megteremtették volna azoknak a végleteknek, melyeket ezekben az években szektás túlzásokkal a „valóságirodalom” kőtábláira véstek. A haladó irodalmi törekvéseket, sőt az „irodalmi vértörvényszék” szerepét — ahogy Fábry nevezte — ezekben az években a baloldali kritika vállalta magára. Fábry Zoltán is úgy vált „Szlovenszkó rémévé”, hogy látta a társadalmi igazságtalanságokat, és lázító, forradalmi szerepet várt az irodalomtól. Kétségtelenül szerepet játszott ebben a felfogásban a közeli forradalmi helyzet illúziója is, mely a harmincas években a munkásmozgalmat áthatotta.

Szemléleti egyoldalúságai miatt ez a magatartás ellenérzést keltett. Vájlok Sándor, a jobboldal tehetséges kritikusa azt nehezményezte, hogy a csehszlovákiai magyar szellemiség „minden energiáját szenvedéllyé lobbantva” elhamvad a zsurnalisztika és az ankétozás miatt.56 Szalatnai Rezső egyik tanulmányában úgy írt a Sarló-nemzedékről, mint amely „maga produkálta a harc végén a baloldali frázist a valóság és a művészet ellen”.57 Szvatkó Pál is egyetértett azzal, hogy az „újarcúak” és a sarlósok kora nemigen becsülte az esztétikai értékeket, túlzott azonban, amikor azt irta, hogy orosz mintára előnyben részesítették a gyakorlati mozgalmi célt elősegítő pamfletirodalmat.56 Azok ugyanis, akik a valóságirodalomra esküdtek, nem pamfletirodalmat akartak, hanem a valósággal, a reális élettel átitatott irodalmi alkotásokat sürgették. A valóságirodalom képviselői, köztük elsősorban Fábry, nem abban tévedtek, hogy nem keresték a kapcsolatot a jobboldallal, hanem abban, hogy a potenciális szövetségesekkel szemben súlyos taktikai hibát követtek el. Forradalmi harcukhoz ugyanis a türelmetlenséget, más irányzatok, elképzelések szektás megbélyegzését választották. Ezért írta 1931 áprilisában (Az Ot körkérdésére válaszolva) Illyés Gyula: „Szívesen lépnék magam is a munkatársai sorába, de ahogy az Ön irodalmi álláspontját ismerni vélem, s ahogy a ’baloldali’ kritika engem ma beállít, egyelőre nincs ott keresnivalóm.”59 Kodolányi János ezt írta levelében: „... hogy Ön cikkeiben állandóan mint árulót szerepeltet, az több a soknál. .. Egyszer úgyis kiderül minden, s akkor ön sajnálni fogja, hogy nehéz poszton álló s egyedül álló elvtársát félreértette.”60 Az idő Illyés Gyula bölcs megállapításait igazolta, aki a „szellem bátorságát” abban látta, hogy „egy nép kitartó, hősi harcának példájából elsősorban a kitartást, a hősiességet tanuljuk meg”, s ha lehet összefogásról beszélni, akkor a jobb- és a baloldali kapaszdiság, irigység, rosszakarat és hamis jelszavak ellen kell összefogniuk azoknak, „akik a kultúra vonalán harcolnak ... az emberi jövendőért, melyben Önökkel együtt én is töretlenül hiszek”.61

Történelmi vonatkozásait tekintve a valóságirodalom a Tanácsköztársaság idején kibontakozott szocialista irodalom gyakorlatát kívánta folytatni, közvetlen teendőként azonban a Proletárírók Oroszországi Szövetségének (RAPP) 1927-es moszkvai és 1930-as harkovi konferenciáján megfogalmazott feladatokat vállalta. E feladatok között az első helyen a fiatal szovjet állam építésének művészi megörökítése állt, a burzsoá országokban pedig a munkásosztály életének ábrázolása, valamint az imperializmus és a háborús készülődés elleni küzdelem. Ezeknek az egyértelműen pozitív törekvéseknek azonban jócskán negatív töltést adott a RAPP magyar szekciójának állásfoglalása a maga hírhedt megállapításaival. A magyar proletárirodalom platjormtervezetének szövegezői ugyanis ultrabalos, szektás szemlélettel értékelték a kortárs magyar irodalmat, radikális kispolgári lázadónak minősítették Adyt, az ellenforradalom táborába sorolták Kassákot, s azzal vádolták meg József Attilát, hogy „a fasizmus táborában keresi a kivezető utat”. Megbélyegzően szólt a tervezet Illyés Gyuláról is. Az Ot (a moszkvai Sarló és Kalapács nyomán) két folytatást közölt a platformtervezetből,62 a szerkesztők azonban abbahagyták a közlést, így — józanságának köszönhetően — a botrányos megállapításokat a folyóirat nem publikálta.

A realizmus igénye ezekben az években egyébként általános meghatározója volt