Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - Rácz Olivér: Az író, aki mindig tudott újítani; Piroska és a farkas

ra —, vagy fektessem be? Maga biztosan tud tanácsot adni, farkaska, ugye? Mennyi is az a kis pénzecske, Piroskám? Százhúszezer? Százötven?

A farkas szédelegve vette a kalapját. De közben egy futó pillantással, oldalról szemügyre vette a nagymamát. Százötvenezer a harisnyaszárban? Nem is rossz. És ez a nagymama még nem is olyan idős. Egyáltalán nem nagymamás. Egészen mutatós. Fiatalos. Egy vonzó, érett, középkorú asszony. És remek parfümöt használ... [És miért olyan nagy az orrod, farkas? . .. Hogy jobban felszippanthassalak! ...) A haja egy kicsit lángolóbban vörös, mint amilyen valaha is lehetett, az alakja inkább teltkarcsú, mint sudár, de egészben véve — nyugodtan letagadhatna tízet az évei számából.

A nagymama le is tagadott: nem tízet, hanem tizenötöt.

— Pici, selypítő kislány voltam én még akkor, amikor a maguk rőfösboltjába jártam bevásárolni, farkaska — selypítette negédesen.

De az már akkor történt, amikor a farkasba karolva, vidáman lépkedett az utcán, és felváltva hol a drága Boriskáról, hol a megtakarított pénzecskéjéről beszélt.

És így történt, hogy a végén a farkas Piroska nagypapája lett. Meghitt, baráti társaságban gyakran és előszeretettel ő maga szokta elmesélni ezt a kis történetet Piroskáról, a nagymamáról, a vadászról és tulajdon farkasi múltjáról.

Még ma is élnek, s nem valószínű, hogy gyászos véget érjenek, mert Piroska, a vadásszal egyetértve, még jókor eltartási szerződést kötött a kedves nagyszüleivel.