Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: A „lényeg színháza”?!
máját Peter Stein, az amszterdami Werk- teatret Forró nyári éj c. produkcióját Frans Weisz, és Miller Az ügynök halálát Volker Schlöndorff rendezésében, valamint az idei vetítések slágerét, a londoni Nemzeti Színház Misztériumok c. produkcióját, Bili Byrden rendezését, melynek vetítését [az egész mű kereken 6 órás) a nagy érdeklődésre való tekintettel meg kellett ismételni. A szervezők tehát mindent megtesznek, de úgy tűnik, erőfeszítéseik egyre reménytelenebbek. Tavaly szinte mindenki abban reménykedett: majd a jubileumi XX. fesztiválon! Nos, az általam látottak alapján (14 bemutatóból 8-at volt alkalmam megtekinteni) sajnos egyértelmű: a rendezőség és a BITEF barátainak reményei nem váltak valóra. Bíztunk benne, hogy a jubileumi rendezvényre eljön néhány korábbi „nagy győztes”, láthatjuk a világ, vagy legalább az európai színház színe-javát. Ehelyett sajnos meglehetősen felemás műsor állt össze, melyben azért voltak valódi csemegék és érdekességek, de kifejezetten gyenge produkciók is. Saj- zül nem láthattam a ljubljanai Sester Sci- pione Nasice (neo)avantgárd társulat Keresztelés a Triglav alatt, a Moszkvai Művész Színház Sirály (Oleg jefremov rendezése), a japán Yuki-za társulat Macbeth előadását és a Szabadkai Népszínház Ma- dách-kommentárok c. szertartását Ljubisa Ristic rendezésében. Az utóbbiról, úgy vélem, mégis szólnom kell néhány i szót: „A jugoszláv színház fenegyerekedként indult, ma már a legnevesebb színházi emberek közé számító Ristic Madách nevét és művét csak ürügyül használja saját véleményének elmondására a mai ember tragédiájáról, mindarról, amit Madách még nem tudhatott, nem is sejthetett: a fasizmusról és az atombombáról, a személyi kultuszról és a terrorizmusról stb. Színházi szertartást rendezett, melynek színtere az egész város. A produkció a színházépületben kezdődik, de a rendező kiviszi közönségét az utcára, és a város különböző pontjain játszatja tovább a történetet. Így jöhetett létre a BITEF történetében az az egyedülálló eset, hogy ezúttal nem az előadás utazott fel Belgrádba, hanem a nézőket vitték autóbuszokkal Szabadkára. A továbbiakban vegyük sorra az általam látottakat. STRINDBERG: JULIÉ KISASSZONY A naturalista színmű tökéletes lélektani realista előadása. Egy mondatban talán így jellemezhetném a stockholmi Királyi Drámai Színház előadását Ingmar Berg- man rendezésében, melyet az idei BITEF várható szenzációjaként harangoztak be. Kérdés azonban, nevezhető-e szenzációnak ez a precízen, pontosan kidolgozott mestermunka a modern színház világtalálkozóján, az „új irányzatok a színházművészetben” alcímű színházi ünnepen, ahol sokáig valóban az új irányzatok jelentették a szenzációt (s rendszerint ezek okozták a botrányokat is). Bergman ugyan egy régi, még Strindberg által kijavított, ill. elvetett szövegváltozatot vett elő, mely szerint Jean a nyitó párbeszédben elmeséli Kristínnek, hogy látta Julie-t, amint pálcán ugráltatta át a vőlegényét, aki kétszer ugrott, harmadszorra kikapta a pálcát a lány kezéből, arcul ütötte vele, és faképnél hagyta. Julié így fehér sminkkel az arcán jelenik meg a színen, az ütés nyomát elrejtendő. Bergman szerint ez Julié „első sérülése”. Már sérült, vergődő madárként kerül a számára végzetes terepre, a konyhába, ahol a Jeannal folytatott kegyetlen játékban szenvedi el a második (lelki) sérülést, s a harmadik — a borotva okozta végzetes seb a nyakán — már csak következmény. A rendező ezzel kiemeli a darab lélektani síkját, a három ember közötti viszonyt veszi górcső alá, s rendezése nem az osztályellentétre épít. Ez magától értetődő természetességgel jelen van, de csak egyik része a lélektani motivációk rendszerének, melynek ebben a változatban hangsúlyos eleme Julié rejtett kegyetlensége, lélekgyötrő hajlama. Bergman a strindbergi instrukcióknak pontosan megfelelő realista térben játszatja a darabot. (A díszlet, csakúgy mint a jelmezek, Gunilla Palmstierna-Weiss munkája.) Az előadás ritmusa pontos, a helyzetek tökéletesen kidolgozottak, a hajnali fény a hátulról jövő világítás következtében különleges vizuális élményt nyújt. A színészek: Marié Göranson (Julié), Peter Stromare (Jean) és Gerti Kulié (Kristin) teljes intenzitással játszanak, hitelesek, csak Stromare egy-egy gesztusa tűnik túlzónak, közönségnek szólónak. Arsene Jo- vanovic jugoszláv rendező mondta az előadásról: „Ügy éreztem, különleges megtisztuláson esünk át, s kívánom, hogy sokáig megmaradjon számunkra a tisztaság és nagyság érzése.” Ezzel hűen fejezte ki azt a katartikus élményt, melyet a svéd produkció nyújtott. A kérdés csupán az, hol itt az ,,új irányzat”, mi az, ami a szín-
