Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Jaroslava Pašiaková: A cseh és a magyar avantgárd színház genezise

talanság, irgalmatlanság, kapzsiság, erőszak, különben a hotel megsemmisülését jósolja. A szálloda valóban éveken ét otthont nyújt minden rászorulónak, mígnem az alapító unokája, a kegyetlen, irgalmatlan Carlos hűtlen nem lesz a nemes tradícióhoz. A városba érkező, a szállodában otthont kereső európai vendégeit könyörtelenül megfosztja pénzüktől, majd az utcára kergeti őket. S nemcsak vendégeivel bánik kegyetlenül, hanem alkalmazottaival is. Végül a helyzet életveszélyessé válik a szállodában, s a hatóság bezáratja azt. Ekkor keresi fel Carlost régi alkalmazottja, Horst Böck, akit egykor szintén kitett az utcára. Éjszakai szállást kér tőle, de ő visszautasítja, sőt kineveti, megalázza. Böck leszúrja Carlost, és így az alapító jóslata beteljesül. A tulajdonos igazságtalanul, az emberi szenvedésből kívánt meggazdagodni, ezért elveszíti a szállodát, sőt gonoszságáért életével fizet. Remenyik végzet-drámájában a vén hotel áthitt értelemben az emberi történelmet példázza. Metaforikus jelentése van: ,,Ha a történelemben — politikában, mindennapi életben — az embertelenség, az igazságtalanság, az erőszak, a káosz uralkodik el, a romlás a világ pusztulásához vezet, a Vén Európa Hotel sorsára jut” (Tallósi Béla: Fejezetek a modern magyar dráma történetéből — világirodalmi háttérrel. 42. Kiadatlan szakdolgozat).

Remenyik az expresszionizmus felfedezte nagyvárost s kizsákmányolt tömegeinek szenvedését, modern kálváriáját örökítette meg. A Vér montázstechnikával összevágott jelenetsor; e szimbolikus „pillanatdráma” a világ bármely részén, nagyvárosában játszódhat, hősei a világ elesettjeit szimbolizálják. A játék egy külvárosi, nagyon is konkrét, naturalista tragédiát idéz látomásszerűen. Egy szifiliszes utcanő miatt a vendégek elkerülik a bordélyházat. Ezért a beteget sorstársnői az utcára lökik, senki nem hajlandó — Vak Koldus kivételével — szóba állni vele. A nő az egyik nyomorék munkásban hajdani nagy szerelmét ismeri fel. így találkozik — szimbolikusan is — a kapitalista társadalom két áldozata. A „vér” révületében tomboló tömeg dühe szug- gesztív erejű: „... Gyerünk! Gyerünk ki utakra, fogjuk le a gyárak kerekeit... Ö jaj! a vér, a vér! Ö jaj, a vér! a vér! Ö jaj!” — A megalázott emberért emelte fel a szavát Barta Sándor is ]aj című versében (Ma. 1922/4): „Jaj világ ember kizsákmányoló és kizsákmányolt s jaj Európa óvodásai! gyalázatosság ég az ereimben a maguk mértékével mért etikák halála ez a nap ...”

Míg az expresszionizmus még komolyan vette a világot, a kizsákmányolt ember szenvedését messiási nagyságban látta és változtatni akart hálátlan helyzetén (és ehhez a megváltáshoz a művészetet tartotta egyik eszközének), addig a dadaisták „hullaháznak” látták az őrült világot, amelyben egymást ölik az emberek. Félelem, undor és kétségbeesés hangzik fel szavaikban: „Nem akarok élni, mert Európa... kövérre hízott, nyálas, whisky szemű kurva”, írja Blaise Cendrars Az anyám hasa című versében, amire Kudlák Lajos Képmutatás című verse így felel: „Homo domesticus! A te életszelídséged heréitek meddősége!... Ember! Kösd fel magad!”

Yvan Goll, a németül és franciául író költő az expresszionista Messiást dühösen és kacagva alacsonyítja le a züllött Európa mellé: „Krisztus liheg fekete mellei között, Matróz simogatja hasát” (Európa kurva, Illyés Gyula fordítása, Ek. 1923. V. 15.).

A dadaisták kétségbeesett kacagása az első világháború vége felé harsant fel először, de a dada visszatérő jelenség lett. Az abszurdum a hanyatló, elégedetlen életérzés jellemzője. „A DADA nem hal el a dadában. Nevetésének jövője van”, jósolta Kari Richard Huelsenbeck, és úgy is lett.

A második világháború után az egzisztencialista filozófia és irodalom egyik kiváló teoretikusa, Albert Camus hirdeti: „A lét az abszurdum maszkja alá rejtőzött óriási komédia” (Az abszurd ember. Sziszifusz mítosza).

A dadaisták el akarták pusztítani a régi társadalmi rendet és konvencióit. A nyelv szabályai, a formák, a régi értékrendszer összeomlottak és nevetségesekké váltak támadásaikban. Déry Tibor egyik cikkében arról ír, hogy a dada csak létezni akart, nyugtalanítani, artikulálatlanul ordítani és főleg minden eszmeiséget tagadni. Tagadta az irodalom, a művészet értelmét, de azért születtek dadaista színművek is. A dadaista színpad elsősorban elegendő teret kívánt a mozgáshoz és a valóság átértelmezéséhez. Így - olli,~aí■ e ~ Teiresziász emlői című drámájában az élet belső, láthatatlan voltá nak kifejezési jogát hirdette. Lemondott az értelmi kifejezésről és a képi megjelenítéshez fordult. Iróniája így a tudatalatti valóságot vizuálisan vetítette ki. A dada negatív gesztusai a szürrealista jelképekhez vezetnek.