Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - PÓDIUM - Kmeczkó Mihály: Számvallató II.
negyven-ötvenszer is játszott idényenként Komáromban a színház, az utóbbi időben viszont már alig haladta meg a tízet a székhelyi előadások száma. Az 1986/87-es évadban — a bemutatók és a bérletes előadások számának növelésével — legalább ötven alkalommal szeretne Komáromban játszani a komáromi társulat. Ez évi játékkötelezettségének 30 százalékát teszi ki. Az ideális helyzet jelenleg az lenne, ha hetente háromszor játszhatna székhelyén a komáromi társulat. Ez szezononként 120 előadást jelentene, ami a játékkötelezettség 70 százalékával egyenlő. Ebben az esetben évadonként mindössze ötven kiszállásra kerülne sor, ami több mint százzal kevesebb lenne az eddigiekhez képest. A színház így nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb körülmények között dolgozhatna-játszhatna. Ennek valószínűleg a művészi színvonal is hasznát látná (hiszen a napi utazgatással sok-sok energia vesz feleslegesen kárba). Kérdés, hogy a közönség hogyan barátkozik majd meg ezzel az új helyzettel. Egyrészt képes lesz-e Komárom „nagyérdemű közönsége” (ahogy ez a régi színlapokon olvasható) „táblás házat” biztosítani a hetenkénti legalább két előadásra, másrészt lesz-e „az új épületnek" (ahogy ezt Nyugat-Szlovákiában mondják) olyan vonzása-varázsa, hogy (a Matesz autóbuszéival) legalább hetente egyszer ne komáromiak töltsék meg a nézőteret, harmadrészt pedig kielégíti-e a nyugat-szlovákiai magyar közönséget, hogy színháza csupán ötven alkalommal mozdul ki székhelyéről, s akkor is csupán a járási székhelyeken és a nagyobb településeken lép majd fel? (Pillanatnyilag mégis úgy mutatkozik: a szervezés terén lehet a „legnagyobbat lépni”. A kamarajellegű és a gyermekelőadások bevételeinek ellensúlyozására pl. valószínűleg rövidesen szükség lesz az egykori szabadtéri előadások felújítására ...) 10.4. Amint az a fentiekből nyilván kiderült: a színháznak nemcsak szüksége van a kísérletekre (minden tekintetben), hanem már el is határozta, hogy kísérletezni fog. A kísérleteknek azonban egyelőre túlságosan sok a feltétele. Szinte azt is mondhatnánk: a jelenlegi helyzetben több tényező akadályozza, mint segííi azokat. A színház vezetésének azonban már nincs más választása, mint a kísérletezés — pontosabban fogalmazva: a megújulás — útjára lépni. A feladat nem könnyű, bár egyelőre vonzó. Elsősorban a „belső erőviszonyok” alakulásától (Beke: „A színház mindig erőviszonyok függvénye”) és a külső körülmények közrejátszásától függ majd, hogy a következő öt évadban mit vált(hat) mindabból valóra a Magyar Területi Színház, aminek a megváltoztatására már most óhatatlanul szükség lenne. 10.5. A Magyar Területi Színház ereje, lehetőségei mindenkor végesek. Az sem biztos, hogy a mostani gondokkal képes lesz majd külső segítség nélkül megbirkózni. A közönség szempontjából nézve azonban olyan problémák is adódnak, amelyeknek a megoldására nem is vállalkozhat a Matesz, mert ezek az ügyek „tevékenységén kívüliek”, azaz: „meghaladják a kompetenciáját”. Dél-Szlovákiának a múltban is viszonylag fejlett színházkultúrája volt. Napjainkban az igazi előrelépést az jelentené, ha a Magyar Területi Színház négy tagozattal működhetne: a meglévő kettőn kívül szükség lenne még egy zenés társulatra (hiszen tájainkon igen erősek a zenés színházi hagyományok) s egy gyermekszínpadra, amely óvodás és alapiskolás korú gyermekeknek, illetve középiskolás (esetleg főiskolás) korosztályú fiataloknak játszana. A színházkultúrán belüli — de a Matesz mostani keretein kívüli — igazi differenciálódásnak ma már ezek a legbiztosabb feltételei. A közönség és a színház szempontjából nézve a helyzet már megérett arra, hogy a mostani állapot megváltozzék ... 10.6. A Magyar Területi Színház tevékenységének kezdete (1952) óta „lezajlott” már néhány színházi tárgyú vita a csehszlovákiai magyar sajtóban. Volt, amelyiket a „zaj”- osság jellemezte, de olyan is akadt, amely máig szóló érvénnyel, tényszerűen felsorakoztatta azokat a gondokat, amelyek a Mateszban megoldásra várnak. A szomorú az, hogy ezek a megállapítások máig sem vesztették el érvényüket, vagyis a vita befejeztével— színházon kívül és belül egyaránt — maradt minden a régiben, (önmagában ez is figyelmeztető jel, s a megfejtés ezúttal is háromesélyes: 1. a színház nem veszi komolyan a problémáit, sem az ezekre utaló külső figyelmeztetéseket; 2. saját erejéből nem képes megoldani a gondjait, s kívülről nézve esetleg úgy látszik, hogy erre nem is törekszik; 3. nem kapja meg a kellő külső segítséget a problémák felszámolásához, esetleg ezt nem is próbálta igénybe venni.) Jómagam tizenkettedik éve vagyok a Matesz tagja. Láttam a színház tevékenységét kívülről (kritikai megjegyzéseket is írtam annak idején erről), s egy ideje „bizalmas szemlélője” lehetek belülről. Megpróbáltam levet
