Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - PÓDIUM - Kmeczkó Mihály: Számvallató II.

furcsaságok közé tartozik például az is, hogy a közönség („direkt”) felfokozott kíváncsisággal látogatja azokat az inszcenációkat, amelyeknek kedvezőtlen — vagy egyenesen lesújtó — a kritikai fogadtatása. Sok színházi ember esküszik rá, hogy a közönségnek tetsző bemutatót egészen biztosan elmarasztaló kritika követi, és fordítva: a közönségsiker szempontjából kedvezőnek tekinti a kedvezőtlen kritikai fogadtatást. Sajnos, néhány kivételtől eltekintve a Magyar Területi Színház produkcióinak sorsa is ezt az előítéletet látszik alátámasztani. Az előítélet valóban sokszor emelkedik a gyakorlat szintjére, s így kölcsönösen egymás létét igazolják. Közös nevezőre lehet-e egyáltalán hozni ezt a két — egymással homlokegyenest ellentétes — ízlést?

9.1. Szórakozás vagy szellemi izgalom? — immár ez itt a kérdés. A közönség túlnyomó többsége egyértelműen szórakozni akar a színházi előadásokon. Ezért látogatja előszeretettel a vígjáték jellegű és a zenés darabokat. A kritika és a nézők kisebbik tábora viszont társadalmi eseménynek tekinti a színházi bemutatót (tegyük hozzá mindjárt: joggal), és (minimum) azt várja a színháztól, hogy eligazítást nyújtson abban a káoszban, amely a mai ember tudati szférájában és érzelemvilágában uralkodik, vagy legalábbis segítsen nevén nevezni azokat az attitűdöket, kategóriákat, fogalmakat stb., amelyek még arctalanul lappanganak a mai néző lelkivilágában, illetve segítsen megfogalmazni (s ha lehet, ki is mondani) azokat a gondolatokat, amelyeket még nem tudott szavakba önteni... Nyilván az lenne az ideális, ha a két kritériumot ötvözni lehetne, de abban az esetben is egy újabb kérdés szemtelenkedne elő. Kinek a mondanivalóját fogalmazza meg a színház és milyen szinten? A gyakorlat legalábbis arra int, hogy az igazi mondanivaló sohasem univerzális, legfeljebb csak a filozófia szférájában — a gyakorlat szintjén nem. A színház viszont élő emberekkel találkozik estéről estére, akik a társadalom más-más területén folytatnak eltérő gyakorlatot. Minden gyakorlat más-más problémát szül. Ezek egy részét lehet — és érdemes is — általánosítani, mások- viszont specifikusak, ennélfogva egyedi elbírálást és megoldást feltételeznek. A társadalom jelenleg a differenciálódás irányába fejlődik tovább, s a művészeti alkotások befogadói is egyre inkább azt várják az alkotóktól, hogy ne zárkózzanak el specifikus igényeik elől. A tévénézők, az olvasók tábora s a színházi közönség is egyre inkább differenciálódni látszik. Előbb-utóbb meg kell hát barátkoznunk a gondolattal, hogy a siker egyedüli kritériuma nem lehet a tömegjelleg, a széles körű konzumáció. Egy arányosan, kiegyensúlyozottan fejlődő társadalomban olyan alkotásokra is szükség van, amelyek csupán egy-egy réteg sajátos igényeit elégítik ki. Ezt demokratikus elveink is így kívánják. Hogy szélsőséges példával éljek: teljesen abszurdnak tűnik fel a gondolat, hogy egy színház a felnőtt nézőinek is csak mesejátékot kínáljon fel, vagy fordítva: a felnőttek számára készülő produkciókkal szórakoztassa a gyermekeket is... Átlagnéző csak a statisztikákban van, a gyakorlatban nincs — még két egyforma sem. Ezért lehet sikeres egy olyarj produkció is, amelynek ugyan nincs széles nézőtábora, de akiknek készült, azoknak az igényét és az ízlését — kellő esztétikai fokon — ki tudja elégíteni. Aki szellemi izgalmat vár a színháztól, az kapja meg — még akkor is, ha ez csupán a közönség egyetlen rétegét érinti. Aki viszont csak szórakozni akar, az is kapja meg a neki valót, de tudatosodjék minden nézőben: más óhaj, más ízlés, másfajta ember is létezik rajta — illetve az övén — kívül. Az előadásszám tekintetében bármennyire is a sor végén kullog pl. Ajtmatov Fehér hajója, a Csehszlovák Televízió azért sugározta ezt a színművet annak idején a Thália Színpad előadásában, mert ez a produkció gondolatébresztő és megfelelő művészi színvonalú — tehát végeredményben sikeres — volt. Ezzel szemben pl. a Pityuka c. inszcenáció — bármilyen nagy volt is a nézőtábora — nem volt gondolatébresztő és művészi színvonal tekintetében sem volt kifogástalan.

9.1.1. Hamis tehát az olyanfajta kérdésfeltevés, hogy lehet-e értékes egy olyan produkció, amelynek csak közönségsikere van, illetve sikertelen-e az a produkció, amelyet csak a szakma értékel nagyra? Dilemmánkat az küszöböli ki, ha tudomásul vesz- szük: a közönség nem egyenlő „a széles tömegekkel". Közönségnek tekintendő a nézők „széles táborának” bármelyik — újabban differenciálódott — rétege (külön-külön is). Nem igaz hát, hogy minden kevéssé látogatott színjáték sikertelen volt — csupán nem mindenki számára hordozott mondanivalót, illetve nem mindenki találta érdekesnek. Ez a mű értékét viszont mit sem csorbította. Talán nem lenne hiábavaló, ha színházkritikánk ezzel a ténnyel is számot vetne a jövőben.