Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - FÓRUM - Vita irodalmunkról
FÓRUM l emben látom. Etikai ihletésű irodalmunk nem áll messze a gondolattól: az erkölcs az igazság is.” DUBA GYULA Dobos László hozzászólására adott válaszában ígéretet tett a kiadási gondok mielőbbi megoldására. CSELÉNYI LÁSZLÓ felszólalásában az írószövetség magyar szekciójának szervezeti kérdéseiről beszélt. Rámutatott a tagság tájékoztatásának hiányosságaira, szólt a Madách Könyvkiadó és a szekció viszonyában föllelhető nem eléggé tisztázott jogkörökről, a Madách-díj körüli, sokszor előforduló tisztázatlanságokról. Továbbá felvetette a szekció aktívabb munkájának szükségességét, a rendszeres találkozók, véleménycserék fontosságát. Ezt követően GRENDEL LAJOS kapott szót. Ű is fönntartását hangoztatta Szebe- rényi Zoltán előadásával kapcsolatban, és a következőket mondta: „Elhangzott Vajkai Miklóssal kapcsolatban, hogy Vajkai novellái nem igazi novellák. (...] A novella meglehetősen konzervatív műfaj, amelyben talán a legnehezebb újítani, amelyben a hangsúlyeltolódások nagyon nehezen észrevehetők, ennek ellenére azonban többféle novellatípus létezik ma a világirodalomban, de a csehszlovákiai magyar irodalomban is. Szeberényi Zoltán Ionescot említette Vajkaival kapcsolatban, egyvalakiről azonban megfeledkezett, akihez Vajkait közel lehetne hozni — éspedig Krúdyról. Vajkai azt a fajta lirizált, cselekmény nélküli, elsősorban egy belső hangulat kivetítésére épülő novellatípust műveli, amelynek a típusát talán meg lehetne a magyar irodalomban is találni. Tanulságos volna, ha megnéznénk Vajkai stílusát, amely igen magával ragadó. Vajkai olyan stíluskészséggel, olyan nyelvi kifejezőerővel rendelkezik, amely akkor is magával ragadja az olvasói, ha annak az író világképével szemben esetleg kifogásai is vannak. Azt hiszem, ezzel azért is érdemes lenne foglalkozni, mivel a kispróza nem éppen fénykorát éli ma a csehszlovákiai magyar irodalomban. Volt időszak, amikor a csehszlovákiai magyar prózában a novella vezető műfaj volt. Most kicsit inkább a regényírás korszaka jött el. Azt hiszem, a csehszlovákiai magyar lapoknak meglehetősen nagy gondot okoz ma kisprózát beszerezni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a novella válságban van. A mennyiségi visszaesés nem biztos, hogy minőségi visz- szaesést is jelent. Zalabai Zsigmond előadása, úgy vélem, átgondolatlan volt, és bizonyos ellentmondások is fölmerültek benne. Ezekre is szeretnék reflektálni. Zalabai arra építette előadását, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban a költészet elveszítette vezető szerepét. Ez egy kemény és merész állítás. Részletezésre szorulna ennek bizonyítása. Zalabai átvette Domokos Mátyásnak a magyarországi lírát tekintve talán helytálló versirógép- elméletét, tehát hogy mérhetetlenül nagy mennyiségben születnek ilyen-olyan versformába tördelt szövegek, amelyeknek csak a rendkívül kis része igazi költészet. Ezzel szemben az igazság az, hogy az elmúlt öt évben megjelent nálunk néhány igen jelentős verseskötet. Azon is meglepődtem, hogy Zalabai Zsigmond nem említette Tóth László két verseskötetét. Mindnyájan tudjuk, hogy az olyan merészen új hangot és stílust megütő kötetek körül, amilyen Tőth László Istentelen színjátéka is volt, mindig van egy kis összetűzés, amelyből rendszerint a költő húzza a rö- videbbet. Nem tudom elfogadni azt sem, hogy mivel Tóth László Magyarországra költözött, most már tegyünk úgy, mintha ez a két verseskötet nem is létezne. Nagyon is létezik, és itt adták ki, a Madách Kiadónál. És véleményem szerint nagyon jelentős kötetek. Tehát beszélnünk kell róluk. Zalabai Zsigmond, ráhúzva a versírőgép- modellre az Egyszemű éjszaka után induló költőnemzedékeket, megint csak elvetette egy kicsit a sulykot. Nagyon helyesen jegyezte meg azt, hogy a jó költő különbözni akar, tehát kell, hogy valamilyen egyéni versvilága legyen. Nos, az Egyszemű éjszaka után indult költőnemzedékekben több embernek van egyéni versvilága. Például Bettes Istvánnak, az övé igazán összetéveszthetetlen. A stílusa, a humora, a fanyarsága — csupa olyan minőség, amelyekben elég szegényes az irodalmunk. Én az Egyszemű éjszaka óta nem találkoztam például olyan költővel, aki a nyelvben rejlő ambivalenciákat, játékosságot, vitriolosságot, szellemességet annyira ki tudná használni, mint mondjuk Bettes. Szerettem volna azt is, ha Zalabai Zsigmond elemzőbbel világítja meg, hogy Ba- rak vagy Kendi vagy Soóky milyen költői eszközökkel fejezi ki szemléletét, s miben nyilvánulnak meg a köztük levő szemvita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita
