Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban... 3.

vusos alakjuk — ez a művészeti filozófiája ennek az irányzatnak, mely az expresszív hatás mindenhatóságára esküszik, s amelynek követőjévé vált Fábry is.

Ottó zűr Linde című írása 1922 augusztusában megerősítette, hogy a „Haláltánc- ének”-ben felsorakoztatott nevek nem kellékek csupán. „A költő álma, a költő szava: életünk, félelmünk és nevetésünk” mögött (Rudolf Pannwitz érvelése alapján) nemcsak a kor „legnagyobb költőjét” látta, hanem az expresszionisták sajtóorgánuma, a Charon („a magányosak, az erősek szimbólumá”-nak) propegálójává is vált. A költő és esszéista Ottó zűr Linde a panteisztikus-idealisztikus világfelfogás hirdetője volt, aki egyesíteni akarta a költészetet, a vallást és a filozófiát. A „teljesség két határmezsgyéjeként” jelöli ki a két végpontot: „ecce homo — ecce deus!” Ebben az áhítatos. hitben az Isten a feltételes, a költő pedig az abszolút azonosság. „Az alap: az ember; a végső pont, a túlsó part, a metafizika — a magyarázat, a kijelölt út: Isten. Ez a feltételes függő azonosság adja a költőnek az erőt: az etikát, és mindezek eredője csak egy lehet: a lélek, az ember. A végtelen pont visszavetített létező képe.”18 A lelkesedés láthatóan nagyobb, mint az eszmei-filozófiai tisztánlátás, melynek ekkor még a „lelki ember” a központja, ő az értelme, ígérete és kiteljesedése a művészetnek. „Ez a tiszta expresszionizmus!”, hirdeti Fábry apostoli buzgalommal, mely „mindig élt,, mely mindig a művészet volt... a teremtő születés — az örökké életet lüktető ritmus”.19

Kétségtelen, hogy ezzel az áramlattal az ember vált Fábry művészetfelfogásának központjává. A „ragadd meg a dolgokat” (Arno Holz) impresszionista megfogalmazásával szemben az „engedd, hogy a dolgok fogjanak meg téged” (Ottó zűr Linde) expresz- szionista meggyőződését hirdeti. A későbbi években [más előjelekkel ugyan) az ember- központúságnak ez a kizárólagossága vezérlő elve lesz. Az sem mellékes, hogy az expresszionizmus háborúallenessége később a társadalmi kiszolgáltatottság iránti érzékenységgé fokozódik nála, s vezeti el az írót az élmény megragadásának elsődleges forrásához és forradalmi tudata formálódásához. Hasonló folyamat játszódott le nála is, mint magyar kortársainál (Barta Sándor, Komját Aladár, Lengyel József, Mácza János, Illyés Gyula), akiknél — mint Czine Mihály írta — az „indulattal telített expresszionizmus talán a legszembetűnőbb: a nagybetűs Ember, a Jóság, a Testvériség kultusza. Ez az expresszionizmus a társadalom mozgásának feltárására kevésbé vált alkalmas, elsősorban a háborút és forradalmat átélt ember új társadalmi és erkölcs; rendet óhajtó, megrendült lelkiállapotát fejezte ki.. .”20

Bár a magyar avantgárd kevésbé volt ismert számára, mint a német (Kassák lapja csak nagynéha került Fábry kezébe), műveit azonban ismerte, vitathatatlan azonban, hogy a Kassák-féle irodalomfelfogás, mely szükségszerű társadalmi jelenségként értelmezte az új irodalom szerepét, nem volt ismeretlen Fábry számára. Kassák ugyanis úgy tekintett az új irodalomra, mint olyanra, melynek „állandó kontaktust kell tartania minden progresszív gazdasági és politikai mozgalommal. .. szabadulnia kell minden konvencionális »eszmei« és technikai pányvából... Az új irodalom nem esküdhetik fel egyetlen izmus zászlaja alá sem ... nem ismerheti el a krisztianizmus új lehetőségeit... Az új irodalom az alkotó erők dicsőítője. Barátja a szabad erők szabad mérkőzésének; a reformációnak, a revolúciónak — de ellensége minden háborúnak, mert (szemben a futuristák állításával is) minden háború az erők legaljasabb igába törője. Az új irodalom nem lehet faji vagy nemzeti öncél! ... Az új irodalom témája a kozmosz teljessége! ... Az új irodalom glorifikált ideálja a végtelenbe derülő Ember!”21 A kassáki program kétségtelenül meghaladta a német expresszionistákét, elsősorban szociális vonatkozásban, a progresszív társadalmi fejlődés melletti nyílt kiállással, melyet a magyar valóság, író és irodalom realitásérzéke és társadalmi felelőssége diktált. Fábry Zoltán munkásságában ez a többlet csak a húszas évek második felében jelentkezett, az említett művészeti irányzat potenciális lehetőségeként azonban ehelyütt is említést kellett róla tennünk.

Az expresszionizmus erényeit és korlátait évekkel később így jellemezte Fábry: „Az expresszionizmus korjelenség volt, de ennél több akart lenni: kora ellen feszülve, korát tagadva, ennek tőkés-polgári kötöttségét és kötelezettségét (és itt elsősorban a háborút) megvetve, negligálva, kereste, akarta az újat. Egyik törvénye és mértéke nemhiába