Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - NAPLÓ - Turczel Lajos: Pázmány Péterről

Habsburg-párti, mert a török kiűzésének lehetőségét helyes reálpolitikai érzékkel a Habsburg-dinasztiától remélte. És Habs- burg-pártisága a dicstelen utódokkal ellentétben sohasem fajult nemzetárulássá. Ezt egyrészt az tanúsítja, hogy a Habsburgok szolgálatában hazája alkotmányos jogainak biztosítására is folyamatosan törekedett, másrészt I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel a lehetőségekhez mérten már jó kapcsolatokat tartott, és az önálló Erdélyt a nemzeti függetlenség megőrzése egyik fő pillérének tekintette.

Magas egyházi méltóságában a legjelentősebb tettet a nagyszombati egyetem megalapításával hajtotta végre. Korábban már Pozsonyban középiskolát, Nagyszombatban és Bécsben pedig papneveldét létesített. A százezer forinttal 1635-ben megalapított egyetem közel másfél századig működött Nagyszombatban, míg aztán 1777-ben Budára helyezték. Az egyetemi várossá emelkedő Nagyszombat a Habsburg-uralta országrész kulturális központjának számított. Ezt a szerepét nagyban elősegítette az egyetem mellett működő nyomda és hatalmas könyvtár. Pázmány az általa alapított intézmény fejlődését csak rövid ideig kísérhette figyelemmel. 1635-ben már betegeskedett, s két év múlva, 1637. március 19-én Pozsonyban meghalt. Holttestét a koronázó dómban temették el. A kriptája ma már — a dóm utólagos építkezései következtében — hozzáférhetetlen, de a szentély északi falába illesztve látható a szobra, melyet Fraknól Vilmos püspöknek, az első Pázmány-monográfia szerzőjének megbízásából 1914-ben Rigele Alajos helybéli szobrász készített.

Pázmány nagyarányú magyar nyelvű irodalmi tevékenysége szoros kapcsolatban volt politikai és egyházi-vallási törekvéseivel. Az ellenreformációs vallásos irodalom fő műfajait: a vitairatot, a hitbuzgal- mi elmélkedést és a prédikációt magas művészi szinten művelte. Nagyszámú vitairatából a legjelentősebbeket Magyari István és Alvinczi Péter kálvinista prédikátorok ellen írta (Felelet, Nagyszombat 1603; Öt szép levél, Pozsony 1609), s hitvitázó tevékenységét egy hatalmas összefoglaló munkának, a Kalauznak a megírásával tetézte be. Ezt a művet, mely 1613-ban Pozsonyban jelent meg, Pázmány marxista elemzője, Klaniczay Tibor, monumentális barokk alkotásként fogja fel:

„Irodalmunk első monumentális arányú, minden ízében átgondolt, szervesen megalkotott gondolatépítménye, szerkezete és személyes érdekeltsége révén eredeti alkotás, egyben a magyar teológiai-filozófiai műnyelv fejlődésének is fontos állomása.”

Pázmány hitbuzgalmi műveiből a protestánsok körében is népszerűvé vált Imádságos könyv (Grác 1606) emelkedik ki, valamint az a bravúros fordítás, melyet Kempis Tamás Imitatio Christi című misztikus művéből készített (Krisztus követése, Bécs 1924). Száznál több prédikációt tartalmazó könyvét (Prédikációk, Pozsony 1636) az alsópapság munkájának megkönnyítésére írta; a prédikációk nagy részét a koronázó dómban mondta el.

Irodalmi munkássága eszmei vonatkozásban ma már érdektelen, de nyelvi és stilisztikai szempontból rendkívül becses. Korának — olyan jeles kortársak mellett, mint Magyari István és Alvinczi Péter — ő volt a legművészibb prózaírója, stilisztája, s az egy évszázaddal később fellépő Mikes Kelemenig senkit sem lehet egyenrangú vetélytársként melléje állítani. Rendkívül finom és összetett stílusérzéke abban is megmutatkozott, hogy mindegyik műfajban más stílusárnyalatot használt. Az értelmi meggyőzést szolgáló vitairatokban — a mondanivaló logikus felépítése mellett — bőven alkalmazza a humor és szatíra eszközeit, és gyakran él a stílus- paródia, a kíméletlen gúny és pamflet lehetőségével. Az érzelmi hatásra törekvő hitbuzgalmi (ájtatossági) művek hangja meghitt, gyöngéd és bensőséges. Az erkölcsi nevelést célzó prédikációkban rendkívül gazdag a kor mindennapi életéből merített tanulságos és ötletes példaanyag és az életbölcsességet tömör formában kifejező közmondás- és szólásanyag. A képgazdagság s a barokkos körmondatok zenei ritmusa mindhárom műfajban tág teret kap. A művek nyelvezete a korabeli művelt magyar köznyelvre, élőbeszédre támaszkodik, amelynek akkor igen erős népnyelvi telítettsége volt.

Pázmány — jezsuita létére — tudatosan a nemzeti nyelvet használta. Ö az első művészi prózafordítónk, aki az idegen nyelvű mű fordításánál azt a célt tűzte ki — és érte el —, hogy „olyan kedvesen folynék a szó, mintha először magyar embertől magyarul íratott volna”.