Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

testét, hogy ne kelljen szembenéznie apjával, ne kelljen beleszagolnia a posztóba, lábát megtámasztja a fogas tapétával bevont deszkájában, de emiatt szinte belepréselődik B. B. karjaiba, aki szenvedélyesen ostromolja szerelmes szavaival, amelyekre végső soron egyikük sem figyel oda, mindketten saját tusájukat vívják, és amikor C. teste teljesen beleolvad B. B. testébe, az tenyerét mohón csúsztatja mellére, amit C. csak egy hőhullám bizsergésével tudatosít, rettegve B. B. csókjától, mert úgy érzi, akkor már össze fognak tartozni.

B. B. végérvényesen akkor döbbent rá, hogy eltévedt, amikor egy hatalmas kovácsoltvas kerítés állta az útját. Már elindulása óta olyan őrzése volt, hogy rossz irányban indult el, és bármennyire erőltette agyát, nem tudott felidézni egyetlen olyan támpontot sem, amelyet megfigyelt volna idejövetelekor, és amelybe most belekapaszkodhatott volna. A csillagtalan, borús éjszaka is zavarta, mert csak pár lépésről vette észre a hatalmas kerítést, amelynek a tetejét még lábujjhegyre csibenkedve sem érte el. Az ujjai simítása alatt kanyargó, szeszélyes alakzatokba kalapált vasrudakból arra következtetett, hogy egy gazdag család vagy fontos közintézmény kapuja előtt áll. Az ilyesmi hatalmas méreteivel, ragyogásával már messziről felhívja magára a figyelmet, így lehetetlen, hogy éppen B. B. ne vette volna észre, aki ha idegen, ismeretlen városban tartózkodott, mindig a legapróbb részletekig az eszébe véste a különlegességeket, hogy ha netalán újra arra járna, ne kelljen tanácstalanul álldogálnia, mint ahogy most állt a kerítés előtt. Megfordult, és azt a hosszú utcát kezdte nézni, amelyen eljött egészen idáig. De semmit sem látott, egyetlen árva fénysugár sem törte meg az egyhangú sötétséget, így tétován előrenyújtott keze is elveszett a szeme elől. Ekkor B. B. hallgatózni próbált, és visszatartva lélegzetét a levélzízegésből akart valamiféle életre utaló jelet kifogni, hogy rajta kívül egészen biztosan mások is sietnek az utolsó vonatra, olyanok, akik csoportokba verődve fennhangon szidják a vaksötétet, azt, hogy a házakból semmi életjel nem szűrődik ki, semmi fény, miként az utcai gázlámpák sem égnek, nyilvánvalóan felelőtlenség vagy mulasztás miatt. Emberekre várt, akiket megugattak volna a kutyák, akiknek suszter talpalta vaspatkós cipője csattogott volna a kövezeten, akiknek szájában felizzott volna a cigaretta. B. B. elviselhetetlennek tartotta elszigeteltségét, és rohanni kezdett a kerítés mentén. Az első métereket minden megerőltetés nélkül hagyta maga mögött, de később a hideg éjszakai levegő kiszárította légcsövét, szájüregét meg taplószárazzá tette, azután az oldalában jelentkezett szúró fájdalom, egészen biztosan a kapkodó levegővételtől, és a kínok egyre csak fokozódtak, annak ellenére, hogy tenyerét egyre erőteljesebben tapasztotta oldalára, arca eltorzult, kitágult orrlyukain és kitátott száján át lihegve szedte a levegőt, izmai elnehezültek, nekidőlt a kerítésnek, belekapaszkodott, mint megmentőjébe, törzse előrebukott, mintha öklendezési kényszer kerülgette volna, agya lázasan kereste a legmegfelelőbb kiutat ebből az egérfogóból, nem tartotta magát képesnek arra, hogy tovább fusson a kerítés mellett, hiszen fennállt az a lehetőség is, hogy a vasútállomás az ellenkező irányban van, vagy valahol egészen máshol, ahol nem is feltételezi, és az utolsó vonat már javában dohog a menetrendnek megfelelően, csak arra várva, hogy az állomásfőnök zöld lámpácskájával útjára bocsássa. B. B. teljesen elveszítette tájékozódó képességét, nem tudta, menynyi utat tett meg, azt sem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy lélegzése nagyjából rendbejött, de nem annyira, hogy újra belehallgathasson a csöndbe, mert szíve zaklatottan vert, és ritmusa B. B. fülében úgy hatott, mint a sínpáron zakatoló vonat kerekeinek csattogása, s ez arra ösztönözte, hogy minél hamarabb összeszedje magát. Legelőször is az órájára nézett. Vonatja indulá