Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

dott számlaphoz. Nyirkos tenyerét finom rozsdaliszt festette, és hosszú másodpercekig kellett erőltetnie a szemét, míg végre ki tudta venni a mutatók állását. Nagyon megijedt, testén hőhullám futott át és gyöngyözve kicsapódott homlokán, mert a toronyóra szerint a vonatnak pillanatokon belül be kellett futnia az állomásra, és B. B. ugyancsak hadilábon állt a szerencsével. Lehetetlennek tartotta, hogy az ő órája késsen, hiszen nagyapja Svájcból hozatta az órát, és csak egyszer volt javítóban azóta, hogy kiskorában véletlenül leejtette, és az üveglap megrepedt. B. B. most mégis hitetlenül meredt a toronyórára, hogy ő látja rosszul a mutatókat, s csak a homály miatt rémlik úgy neki, hogy a római kettes vonalait látja a nagymutató helyén, de a mutató valójában a tízes és a tizenegyes között tanyázik, vagy lejjebb, ahol tényleg fedi egymást két ollószár-szerű feketeség, amit könnyen repedésnek is nézhetett vagy túlerőltetett szeme káprázásának is vélhetett volna, mert immár csukott szemhéja mögött is mutatók ugráltak, köröztek, összevissza pörögtek, mint a megkergült táncosok. B. B. egyre gyorsuló szívveréssel próbált meg visszaemlékezni rá, hogy mikor is állította be utoljára óráját a rádió pontos időjelzése szerint, arról ugyanis meg volt győződve, hogy a szerkezet rendesen fel van húzva, hiszen azt nem mulasztja el megtenni reggelente, közvetlenül felkelés után. Átcikázott az agyán az a lehetőség is, hogy valójában nem is jár a torony órája, mert mutatóit kikezdte a rozsda, számlapja pedig madár- szaros és megkopott volt, a lehámló festék mögül néhány helyen kivöröslött a téglák teste. Azt, hogy reggel pontosnak látta az órát, most már valamiféle elképesztő egybeesésnek gondolta: a toronyóra évtizedek óta dermedt mutatói valóban hajszálpontosan mutatták az időt. Nyitott tenyerét füle mellé tette, kétségbeesetten, hátha meghallja az óraláncok csikorgását, a fogaskerekek kattogását, eközben nagyon jól tudta, hogy próbálkozása eleve kudarcra ítéltetett, és valóban nem hallott semmi mást, csak a falevelek hol erősödő, hol halkuló susogását. B. B. leugrott a kerítéspárkányról, és sietve elindult a sötétben tátongó mellékutcába, mert úgy gondolta, azon keresztül hamarabb kiér az állomásra. Nagyon sokat kockáztatott, hiszen a vonat, amelyhez sietett, az utolsó volt azon a napon, és ha lekési, csak valamikor másnap reggel érkezik a következő, vagy még későbben, mivel holnap ünnepnap lesz. Miközben szórakozottan játszik az asztalon üres poharával, B. B. újra végiggondolja a hetek, hónapok alatt kicsiszolgatott, megvalósíthatatlannak tűnő álmok és hétköznapi mozdulatok ötvözetéből álló tervét. Valójában nagyon szereti játékosan simogatni C. arcát, amelyen hosszes forradás húzódik, esetleg a mosolynál összeránduló rugalmas bőr árka, meg sem akasztja B. B. ügyetlen ujjainak gépies útját, amint beárnyékolja szemét, lassan elvonuló ködöt telepítve rá, mert túlságosan vontatott az egész, mintha B. B. nem teljes odaadással csinálná, vagy mintha C. túlságosan is elhúzódnék tőle, igeykszik lágy mozdulatokkal lefogni B. B. kezét, hogy csak vele kelljen szembenéznie, és ne önmagával. B. B. tudja, hogy mindez a felpörgetett agy parancsát végző hadmozdulat, amely láthatatlan ellenség legyőzésére irányul, a vad forgatagra, amelyben együtt kavarog az agóniába roskadt lélek, eddigi énjük a most születővel, az újjal, amely egymás karjaiba zárva, verejtékben meg gyönyörökben fürdik. B. B. meg akarja csókolni C. száját. Tudja, hogy valójában többre vállalkozik, mert C. lelkét csak gyilkossággal tudja átgyúrni. B. B. a lelke mélyén retteg az esetleges be nem fejezett utód erejétől. Ügy gondolja, hogy az ilyesmihez a szerencsén kívül semmi más nem kell. A szerencse idáig B. B. mellett állt, hiszen íme, terve megvalósításához jobb körülményeket nem is remélhetne: üres ház, egyre nehezülő félhomály, poharazgatás, bizalmas beszélgetés. C.