Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Jelenségek és törekvések a 80-as évek csehszlovákiai magyar gyermekirodalmában
FÖRBM is gyermekkönyv ez a munka, hiszen sok olyan problémáról is szó van benne, amelyek a néprajztudósokat is komolyan foglalkoztatják. Ami a kötet olvasói sikerét illeti, nos ez az utóbbi években már egyáltalán nem szokatlan vagy ritka dolog ebben a műfajban. Az utóbbi időben a csehszlovákiai magyar olvasók körében megnőtt az érdeklődés és az igény a tényirodalom iránt. Az ifjúságnak szánt ismeretterjesztő kiadványok — legyenek azok Magyarországról behozott könyvek, vagy szlovákból és csehből fordított művek — igen rövid idő alatt eltűntek a könyvesboltokból. Ügy gondolom, irodalmi életünk szervezőinek és a Madách Kiadó szerkesztőinek fel kellene figyelniük ezekre a jelenségekre, s ösztönözniük kellene azokat a csehszlovákiai magyar toll- forgatókat, akik képesek volnának rá, hogy ismeretterjesztő műveket írjanak az ifjúság számára, olykor talán jobbat is, mint ami a Madáchnál fordításban megjelenik. Az eredeti néprajzi, műszaki és természettudományi ismeretterjesztő munkák hiánya elsősorban szellemi életünk irodalomközpontúságával és korlátozott differenciálódási képességével magyarázható. De vajon miért nincs irodalmi ismeretterjesztés sem? Évek óta beszélünk róla, milyen hasznos lenne egy olyan kiadvány, amely fényképfelvételek, szemelvények és egy tömör, biblográfiával kiegészített életrajz segítségével bemutatná a tanuló ifjúságnak a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Ennek ellenére még semmi sem történt ebben az ügyben. A magyar irodalom és közművelődés számos kiválósága szükebb pátráinkban látta meg a napvilágot vagy életének jelentős részét itt töltötte (pl. Balassi, Batsányi, Bél Mátyás, Bornemisza, Czuczor, Jedlik Ányos, Jókai, Madách, Mikszáth, Pázmány stb.), életükről, munkálkodásukról, az emléküket őrző épületekről, helyekről, dokumentumokról is megjelenhetne egy érdeklődésre számot tartó kötet. Természetesen az ötleteket még hosszan sorolhatnám, de a lényeg megvilágítására, azt hiszem, ennyi is elegendő. Gyermekirodalmunk a nyolcvanas években — ezt a krónikás jóleső érzéssel állapítja meg — nagyobb utat tett meg, mint az azt megelőző három évtizedben. Bízzunk benne, hogy ez a fejlődés töretlen marad, s egy következő seregszemle alkalmával a most felsorolt fogyatékosságokról és hiányosságokról már nem kell szót ejteni.
