Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Jelenségek és törekvések a 80-as évek csehszlovákiai magyar gyermekirodalmában

kozólag nem állnak megbízható adatok a rendelkezésemre. Annyi mindenesetre tény, hogy napjainkban sokkal több felnőttnek nyílik rá alkalma, hogy ilyen vagy olyan módon beavatkozzék a gyermekek tudatának formálásába, mint még húsz vagy harminc évvel ezelőtt is. Régebben a gyermekek egy sokkal zártabb közösségben nőttek fel, amelynek megvoltak a maga szokásai és törvényei, egyfajta értékrendet is képviselt, ami, ha úgy tetszik, szűrőként is működött. Kiiktatta a mikrotársadalom szemléletét zavaró momentumokat, megszabta a viselkedési normákat, s egyfajta látásmódot is adott a közösség tagjainak, melyet csak az iskola vagy az olvasmányok voltak képesek kitágítani, átalakítani.

Amint ezek a zártabb közösségek — a fejlődéssel együttjáró társadalmi mobilitás eredményeképpen — nyíltabbakká váltak, nemcsak tudatformáló képességükből, hanem értékrend-meghatározó szerepükből is sokat veszítettek. Az emberi kapcsolatok átrendeződtek, a mikrotársadalcm anyagi és szellemi kultúrája fokozatosan elveszítette egyedi jellegét, majd funkcióját is, s amit ehelyett cserébe kapott, azzal sokszor nem tudott mit kezdeni. A belső struktúráját veszített mikrotársadalomban az egyén sem mindig találja meg az új helyzetnek megfelelő szerepet és feladatot, s ennek gyakorta kisebb-nagyobb kapcsolatzavarok lesznek a következményei. Különösen a gyermekek helyzete válik bonyolulttá, mert egy kevésbé intenzív érzelmi töltésű közegben kénytelenek élni és felcseperedni. Vajon hogyan reagál ezekre a kihívásokra a csehszlovákiai magyar gyermekirodalom?

Gyermekirodalmunk helyzetét az elmúlt két évtizedben többször is megvizsgálták és felmérték. E tanulmányok közül Zalabai Zsigmond közel tíz esztendeje keletkezett „A játszótársam, mondd akarsz-e lenni...” című írását azért érzem meghatározónak, mert a legmeggyőzőbben mutatott rá egy olyan nem kívánatos jelenségre, amely már-már csődbe juttatta a csehszlovákiai magyar gyermekirodaimat. Konkrétan a didaktikus célzatú, minden helyzetben nevelni akaró versikék és mesék dömpingjére gondolok, továbbá a gyermekek lelkivilágát sémák alapján elképzelő toliforgatók irományaira, amelyekből az elviselhetőnél jóval több született és látott napvilágot, s amelyek sajnálatos módon az általános iskolai irodalomkönyveket is elárasztották. Zalabai Zsigmond

— úgy vélem — joggal emelt szót az ízlést aligha fejlesztő, a homo ludensi mentalitástól is távol álló, esztétikai értékkel alig vagy egyáltalán nem rendelkező szövegek ellen. Ma már persze nehéz lenne eldönteni, hogy ez a látlelet és kórrajz mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy gyermekirodalmunkban elkezdődjék, illetve felerősödjék az öntisztulás folyamata. Mert tény az is, hogy már Zalabai tanulmányának megjelenése előtt akadtak szép számban olyan alkotások, amelyekre a diagnózis nem vonatkozott, ae ezek valahogy elvesztek a fércművek tengerében.

A korábbi évtizedekben a gyermekirodalom elsősorban a szerény tehetséggel megáldott alkotók territóriuma volt, élvonalbeli költőink és prózaíróink csak ritkán léptek erre a terepre. Egy idő után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az ízlésfejlesztést, az olvasóvá nevelést tulajdonképpen már az óvodában el kell kezdeni, ehhez viszont színvonalas, a gyermek lelkivilágához szervesen idomuló művekre van szükség. Ez, feltételezhetően, ösztönzőleg hatott jeles alkotóinkra is, s ma már alig akad olyan költőnk, akinek legalább egy gyermekkönyve ne jelent volna meg. Gyermekirodalmunk örvendetes fellendülése — amely a mennyiségre és a minőségre egyaránt vonatkozik

— éppen a vizsgált időszakban, tehát a nyolcvanas években következett be. Számos szerző, akit korábban többé-kevésbé joggal elmarasztalt a kritika, ezekben az években olyan munkával lepte meg a gyermekeket, amelyről a kritikusoknak sokkal kedvezőbb volt (vagy inkább: lehetett volna) a véleményük. Olyan szerzőket említhetnénk, mint Simkó Tibor vagy Dénes György. Másrészt számos új név is feltűnt a gyermekkönyvszerzők listáján: a költők közül Kulcsár Ferenc, Tóth László, Soóky László, Gál Sándor, Reszeli Ferenc, Zs. Nagy Lajos, a prózaírók közül Szőke József, Moyzes Ilona, Kovács Magda, valamint az esztéta Koncsol László. Ezt a névsort néhány olyan alkotóval egészíthetjük ki — pl. Batta György, Gyüre Lajos, Kmeczkó Mihály, Finta László —, akik a Matesz, illetve a Thália színpadán gyermekeknek szánt darabbal mutatkoztak be.

A gyermekkönyvek kritikai visszhangja — ez persze nem csak csehszlovákiai magyar sajátosság — eléggé szerény. Ennek ellenére a művek utat találnak az olvasókhoz, s a viszonylag nagy példányszámok ellenére rövid idő alatt eltűnnek a könyvesFÓRUM