Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 2.

minthogy vonatra üljön és hazautazzon. Feltehetően családi körülményei [apja halála 1919-ben], édesanyja betegsége (és halála 1925-ben), valamint vak nővérének gondozása is közrejátszott abban, hogy egy életre szólóan Stósz és a fenyvesek foglya lett. A folytatás szándéka ugyanis ott élt benne. Erre utal, hogy 1921 szeptembere és decembere között — a tanulmányok folytatása céljából — érvényes útlevéllel rendelkezett Budapestre, sőt 1922 júniusában az egészségügyi körzeti tisztiorvostól hivatalos orvosi bizonyítványt is kapott, miszerint: „Fábry Zoltán bölcsészhallgató úr 1920. év március óta kezdődő tüdőcsúcshurut kórismével gyógykezelésem alatt volt. Nevezett egészségi állapota helyreállván, immár semmi akadálya sincsen annak, hogy tanulmányait folytathassa.”

1969-ben így emlékezett erre: „Már az alapvizsga napja is ki volt tűzve 1920 januárjára, de ezt a vizsgát sose tettem le: egész életre — abszolutóriumot nem kapott — örök diák maradtam. A betegség lehorgonyzott Stószra, a fenyvesek gyógyító ózonjába. A fekvőszék foglya lettem éveken át, és itt és így lettem nemcsak a »stószi remete«, de író is, magyar író, magyar író a periférián, e cím és jelleg minden ismérvével: nehezével és buktatójával, elkötelezettségével és hűségével.”5

A „KOLLEKTÍV” MAGÁNY

Jókora öniróniára vall, hogy 1921-ben az Esti Űjság zsebnaptárába ezt írta: „Fábry Zoltán stud. phil., álmodozó és tudőhurutos.” Bölcsésznek érezte még magát, bár a körülmények ekkor már álmai, álmodozásai ellenében hatottak. Később ugyan egészségi állapotával magyarázta, hogy egy életen át a szülőhelyhez, Stószhoz kötődött, kétségtelenül szerepe volt azonban ebben családi körülményeinek is, nevezetesen édesanyja betegségének és nővére eltartásának.

Fábry a régi ház alsó végébe szorult, mert e közel harmincöt méteres ház nagy része másoké lett, s azok azt teljesen átalakították. A boltíves szobák védelme, téli melege és nyári hűvöse jelentette számára az otthont. A parányinak mondható udvar egy része régen beépített volt, itt voltak az udvari szobák, melyeket 1952 februárjában kénytelen volt lebontani, mivel a falakat kikezdte az idő, a hó pedig összerop- pantotta a tetőt. Itt voltak a (gazdasági) melléképületek is, ebben a gömöri mértékkel mérve is kicsi udvarban. Sokan később „vörös falú kúria” néven emlegették a Fábry-házat, pedig távolról sem mondható annak. Nem teszi azzá sem a boltíves festett mennyezet, mely a könyvtárszobában mindmáig megőrződött (az egykori lakószobában már korábban mésszel fedték be), sem környezete. Fábry halála után került sor a ház főjavítására, amikor is az egykori udvari szobák helyén két vendégszobát és konyhát építettek a kutatók részére. A ház szerény berendezése is arra vall, hogy lakóját „megkímélte” az anyagi bőség. A gazdaságra, melyet nővérével örököltek, ráfizettek, hisz cselédek, napszámosok, fuvarosok fogadásával tudták csak ellátni. Fábry vallomása szerint csupán nővére miatt gazdálkodott, aki „nagyon szerette az állatokat, különösen a nagyfoltos teheneket, ködösen látta valahogy a színeket, ujjával utánarajzolva a kontúrokat”.6 Küzdelmesen nehéz életéről vallanak azok a sorok, melyeket a húszas évek elején Sziklay Ferecnek írt. „Talán.. . egyikőtök sem gondol arra, hogy én fogoly vagyok. Hogy börtönben élek... És én messze vagyok. Én sehol sem vagyok . .. Olyan nevetséges minden kis koldulásom, olyan semmi. És most csakugyan börtönben élek. Boltos vagyok: 1 kiló liszt, 10-ért paprika. Csak vevők nem jönnek. Édesanyám beteg, és van még egy vak nővérem. És néha estére a fiókban 9 korona és 13,50 van csak! Ebből legfeljebb 20 % haszon. Elképzelheted, hogy élünk. Megijednél, ha egyszer látnád a ruháimat, mindent.”7

Nővére halála után felszámolta a gazdaságot és bérbe adta a réteket, hogy így biztosítsa a maga számára a megélhetést, a napi vendéglői kosztot, melyet később házi koszttal cserélt fel. Csaknem két évtizeden át — egészen haláláig — a Schreiber család gondoskodását élvezte, akik néhény méterre a háztól, a patak és az út másik oldalán laktak és ellátták, mindenben segítették a betegséggel küszködő Fábryt, aki itt családtagnak érezhette magát. Ö maga is úgy tekintett erre a családra, mint olyanra, amely biztosítja számára, hogy „teljes kényelemben” élhessen. Fábry életében az