Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Vajkai Miklós: Az idegen dolgok küldöttei

tak. S a múlttalanságuk sugallta áhítatos önzetlenségüket. Nem, nem kérdezték, hogy mennyi időt áldoznak egymásra. A pazarlás fogalma fel sem ötlött bennük. Munkavégzésük szüneteiben már egymást keresték.

Erna asszony felsorolhatta volna azokat az észrevétlen kapcsokat, melyek az idő sodrában oly tökéletesen szolgálták őket. Az állandósult összhang, melyet — meglehet — ösztönösen is védtek. Úgy tűnt, hogy mindez a természetükből eredt. S ha már itt voltak, ha már így összejöttek, miért kellett volna ezen változtatni. Mindannyiuknak szerepe volt e klánban. S ha már a véletlen így akarta: miért ne fogadhatták volna el a kihívást.. .? A nappalok útvesztőiben, a megalkuvásokban osztozni tudtak. Ezért érezték úgy, hogy az ő idejük megállt. A pulyák szaporodtak, nőttek: s ha már itt voltak az említett kapcsok, és állandósult ez a közhitből táplálkozó közerő és közakarat, nem kellett a gong szavától tartaniuk. Erna asszony a nappalok különböző szakaiban végighaladva az utcán úgy érezte, mintha bő- és sűrű vizű folyóháton jutott volna mind előbbre.

Ez az utca itt mindannyiuké volt. Ám Erna tudta, hogy áldásaiban mégsem egyformán részesültek. Akadtak, akik rosszul álcázott gesztusaikkal elárulták igazi viszonyulásukat a közhöz. Mások meg, ha részvételükkel kitüntették is a klánt, megmaradtak idegennek. Erna, túl a harmincon, szeizmográfként érzékelte e népesedő csoport észrevétlen hangulatmódosulásait, és mielőtt még egyetlen alkalommal is kritikussá vált volna a helyzet, ő maga segítkezett. Azon bábáskodott, hogyha másként nem is, legalább élő kövületként, megmaradjon a falka. Titkon restellte is magát. Eközben az utca lakói élték a maguk életét, tengődve a napi lehetőségek között.

Végtére is: nehéz idők jártak. Olyan kor volt ez, amelyet még emlegetni sem jó. Olyan kor, amely jobb lett volna, ha sohasem köszönt rájuk. Olyan kor, amikor a mát adták, de a holnapot nem ígérték. S ha már ott volt a ma, jobban tették, ha az adott pillanatnak éltek. S ha már él az ember, ne keressen a kákán is csomót. És, hogy Erna asszony megmaradhasson, olykor vak is, süket is, néma is volt.

— Megalkuszol. S ha tükörbe pillantasz, az a másik onnan, a tükör mélyéről azt mondja, jól tetted, helyesen cselekedtél.

A fa kettétörik a viharban. De Erna asszony nem törhetett ketté. Mert az élete sohasem volt az övé. Az élete hajdan az apjáé volt, meg anyjáé. Most meg az uráé s a kölykeié. És ...: tán ezeké is ... itt az utcában.

Erna asszony ölébe ejtette dagadt, dióbarna, fehércigány kezeit.

— Az ember tesz-vesz, s végül elcsigázódik.

Arra gondolt, hogy csupán egy-egy csepp vagyunk a nagy embertengerben. Bármihez nyúlunk is, bármit teszünk, vagy éppen nem cselekedjük meg: sohasem magunkért...

— Nem te vagy: a te. Hanem ő, és ők.

Erna asszony így kapcsolódott a jelenidő mozaikjaihoz — élőihez. És ha már így adódott, tovább játszotta a süketet, a vakot, a némát, indulatosan úgy vélte: ha már cselekednie kell, jobb, ha a ház mögötti ólban disznót nevel a begyűjtött hulladékból. Az első sertés, amely felnőtt a padlós alkalmatosságban, Kampicsalovszky István volt. Decemberre szép tokásra sikeredett. S midőn az útra kelt, Gurobi József következett.

— Én is József vagyok... — morcogott Erna asszony ura.

— Dehogy. Az én szememben te Jónásnak születtél, és az is maradsz ...

S az udvar hátsó részében radikálisan híztak a sertések. Sorban a harmadik: Csapodár Vili. Majd Nagyfenekű Zsófia következett.

— Ehj, micsoda jó, szorgalmatos állatok voltak ...